Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Bokányi Péter: Az esszé bölcsessége
gallérban. Ahogy Cholnoky emlékezett egy táncdal heves jókedvére, és rejtett kiküszöbölhetetlen kis szomorúságára. Vagy Halász Péter a háztetőkre a tiszta őszi hajnalban. Vagy Szeredy és Bébé, és legfőképpen Medve ezerkilenc- százhuszonhárom őszére. És ahogy Bébé és Czakó Pali őrzi a római kiskocsma emlékét, az éppen augusztusi hold gigászi lampionjával: »nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül«” - írja Horkay Horcher Ottlik-esszéjének konklúziójaként. A passzivitás filozófiája ez? Lehet. De a sztoikusoknak ez a bölcsessége Horkay Horcher számára többszörösen is érvényes. Efelé irányítják választott mesterei, Kosztolányi, Ottlik, erre predesztinálja a kor, amelyben él, erre nemzedékének léthelyzete. A szinte a rekonstruálhatatlanságig szétzúzott- szétesett közösség korában az egy ember kell hogy megtalálja a maga egy igazságát. S éppen Horkay Horcher esszéi bizonyítják, hogy ezek az „egy igazságok” továbbélnek a hagyományban, sőt közösséget teremtenek, az én igazságomtól a mi igazságunk felé visznek: ,Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva, azért kell munkálnia is.” - idézi a szerző Kölcsey Parainésisét; ahogy korábban Lengyel Pétert: a „sok egyén” története történelembe fordul át. Ezt a közösségkeresést sugallja a köteteim Abbázia-metaforája is. A „szellemi Abbáziába” visznek az esszék - miként a fülszöveg állítja -, arra a helyre, melynek neve valami rég elfeldett világot/hangulatot asszociál. Nem a nyaralásról elhíresült Opatija világa ez, nem a hely praktikuma válik itt hangsúlyossá, sokkal inkább az a szellemiség, ami az Abbázia névhez kötődik. A művelt polgári világ szimbóluma, értékrendet, gondolkodásmódot jelez, az egykor volt szellemi közösség metaforája. Az egyén életének ez a rendje, „a lélek nyugalma” nem puszta öncél tehát: az egyetemes felé mutat ez az örökölt létfilozófia, visszavezet az épbe, az egészbe. Hiszen a rend kisugárzik: „Szép ez a reggel, és szép, hogy tudod, mi benne a te szereped, s az is, hogy tudod mi jár nekem, a világ pedig a maga törvényei szerint forog tovább” - olvasható Az udvariasság filozófiája című esszében. Az „egy ember rendje” tehát, a biztos éndefiníció a kapcsolatokban is megnyilvánul - ezt nevezi Horkay Horcher az „udvariasság filozófiájának” - azt sugallja, hogy igenis a világban is létezik valamiféle rend. Minden Egész eltörött, de minden kis darab az Egész része - ahogy Parti Nagy Lajos mondta egy interjúban -, minden rész hordozza az Egész ígéretét. Az Egészt keresik Horkay Horcher Ferenc írásai, abban az értelemben is, ahogyan élet és tudás egységét kutatják - s elutasítják a tudást, mint izolált, steril struktúrát (lsd. A melankólia mosolya című, a kötetet nyitó esszé - hiszen minden vizsgált szerző, jelenség - legyen az a XVIII. századi Hume és Hutcheson vagy Földényi F. László, a szerző kor- és pályatársa - ebből a szempontból vizsgáltatik az esszékben. S ily módon „domináns kívülállóként” minden írásban megnyilatkozhat a szerző, akinek egyetlen „fényűzése” szak- tudományos ambíciója abban nyilvánul meg, hogy pontosan tudja, kitől mit kérdezzen. A kötet Szívöröm és honderű című írásában olvasható Zolnai Béla biedermeier-kötetéről: „Zolnai nem fukarkodik a saját korára vonatkozó kiszólásokkal, így próbálja meg behozni a történeti tablóba a »jelenkort«. A kiszólások többet árulnak el a könyvvel kapcsolatos igazi céljáról, mint egyes szak1147
