Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Árpás Károly: "Tájkép fohásszal" - Baku István versei
szimbiózist is: a világ, akárcsak Dorian Gray arcmása, a benne élők igazi (?) lényegét tükrözi vissza. Látszólag egyszerű költészet ez, csak a világ horizontja fordult el egy meglehetősen kényelmetlen szögbe - vagy a mi szemünk már hozzászokott ehhez a nézőponthoz? A táj nemcsak elhanyagolt: ellenséges is. Már a MAGDOLNAZÁPOR (Bp., 1975.) verseiben is ilyennek ismerhetjük meg, akár a természeti, akár az emberi környezetet rögzíti. Itt még tetten érhető a fiatal költő módszere: a lét (és a politikai helyzet) viszonyait kapcsolja egybe. Az allegória felé mozdulna el - s talán szerencsés is, hogy Baka olyan keveset ír (most ne vizsgáljuk, milyen okból): kiforogja költészetéből ezeket az eszközöket. Ez a változás nyomon követhető a TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM (Bp., 1981.) kötet verseiben, valamint a DÓBLING (Bp., 1985.) alkotásaiban. S nem a neoavantgárd, a tárgyias líra vagy a későbbi posztmodern felé fordul, hanem a képre „esküdve” a konzervatívnak bélyegzett míves szépirodalom folytatója Jesz. (Ilyen jellegű megközelítéseket olvashatunk a Forrás 1996/5. illetve az Új Dunatáj 1996/2. lapjain - előbbiben bibliográfia is található.) Hogy ebben a váltásban mennyit segít neki a rengeteg fordítás, ezt más, avatottabb mérheti föl. Baka tája átmenetiséget ábrázol. Az átmenetiség egyrészt az időben jelentkezik: napos idő és esős, napszakok változása, évszakok fordulója - s ami nehezebb, az életszakaszok, illetve a történelmi, politikai korszakok keveredése és elválása. Másrészt ez az átmenetiség a város és a kisváros/falu, a Nyugat és a Kelet, a centrum és a periféria kettőségében jelenik meg (Háborús téli éjszaka, Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban, Döbling). S mindehhez társul a létező és a teremtett világ egymásba villódzása. második kísérlet A FOHÁSZ elismerése annak, hogy segítségre szorulunk. Az önérzet háttérbe kerül; nemcsak esendőek, gyengék is vagyunk. A költő is. O sem fohászkodik másként, legföljebb annyival nehezebb a helyzete, hogy nem tudja: kihez is szóljon. Baka István istenes költészetéről nem egy szemináriumi vagy doktori értekezés születhet. Az olvasó szemelgetheti ezeket a verseket, s (majd) összevetheti őket a szerző más szavaival - riportokkal, esszékkel, levelekkel, visszaemlékezésekkel -, s eldöntheti: az ő Baka-képéhez mennyiben tartozik hozzá Isten (és az milyen Isten), illetve a saját Isten-képéhez hozzátartozik-e Baka István vívódása. Most azonban másra hívom föl a figyelmet. A fohászok sem indokaikban, sem kifejezésükben nem különböznek az általános értelemben vett, szótári magyarázatokkal behatárolt emberi megnyilatkozásoktól. Baka éppen azt írja meg, amit valamennyien érezhettünk! Látszólag szerepeket játszik: a költő szerepét; ismert, korábban létező személyeket (magyarokat és nem-magyarokat) szólaltat meg; mások kitalálta figurákat kelt életre (Yoricktól Don Jóséig) vagy maga teremt ilyeneket: Sztyepan Pehotnij alakja. A sok-sok szerep azonban arra jó, hogy kimondja a „titoktalant”: „élni kell! / S ha élni kell, a kő is énekel.” (.November angyalához) A fohász, a kimondott ige tett is egyben. Az időhöz kötött, de megragadja az időt. Baka szerint a lét bizonyítéka - s itt nem az ún. betegség-versekre gondolok (mert lesz/van ilyen csoportosítás is) - a fölismerés: az élet élet. Adynál találkozhattunk ilyen értelmezhetetlen paradoxonokkal („Jaj, de szép 1143
