Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról
neteket A szürke kgs tartalmazza (Ifjúsági Könyvkiadó, 1950), a verseket pedig a Bomlik a rügy (Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó, 1950). Jól látta: mindez nem volt elég. Azaz: bármihez nyúlt, semmi nem volt eléggé osztályharcos, eléggé sematikus. S ha nem volt, hát a „pártvonalat” éberen képviselők hozzásegítették, hogy azzá legyen. Némely kézirata fölött tizenketten is bábáskodtak, s természetesen mindenki igyekezett „értékes útmutatásokat” adni. Jellemző, hogy az írószövetség Kolozsvári Fiókjának pártszervezete 1952. december 18-án azt veszi számba, hogy abban az évben hány magyar költő hány alkotásával vett részt „szocialista építésben”. Megállapíttatik, hogy „a művészi színvonalat tekintve költészetünkben komoly fejlődés látható”, mivel - hogy „költőink tudatosan küzdenek minden burzsoá befolyás ellen”, sőt - hor- ribile dictu! - „a proletkult, a verbalizmus ellen”. A témaválasztással azonban baj van. Mert igaz ugyan, hogy széles skálát érintenek, de igen sok fontos területet éppen csak „érintenek, más kevésbé fontosnál pedig túl sokat állnak, s éppen ezért a költők által megírt 69 vers nem adja teljesen szocialista fejlődésünk teljes ütemét, összhangját”. A tematikai megoszlásból ugyanis kitetszik - folytatódik a jelentés - hogy „kevés vers foglalkozik az iparral, a nagy építkezésekkel, a mezőgazdaság szocialista átalakításával és a kultúrforradalommal” (ami mégiscsak a pártpolitika elsődleges célkitűzései közé tartozott, ugyebár); még nagyobb gond, hogy nem eléggé mély és forró a párt iránti szeretet kinyilvánítása. Egyébként is számba vett 16 költőhöz viszonyítva kevés az évi 69 vers. Szabédi Lászlónak ezúttal - más irányú elfoglaltságára való tekintettel - „megbocsátanak” a jelentésírók, de például a fiatal Kányádi Sándor elhallgatását (a Létay Lajoséval együtt!) indokolatlannak tartják. Horváth Istvánnak nem kellett szorongania ezen a seregszemlén, hiszen messze a legtöbb verssel szerepelt és csaknem minden ,fontos” témakörben (ipar, kollektivizálás, nagy építkezések, választási agitáció, külpolitikai állásfoglalás, békeharc stb.), sőt, verseskönyve is megjelent ((Szépülő hazám tájain. Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó, 1952).2" Tehát akár „elégedett” is lehetett volna. Az odaadás, a lelkesedés, a párt iránti forró szeretet kinyilvánítása azonban mind kevésnek bizonyult. Mert 1953 augusztusában így teszi fel a költő az önkritikái kérdést: ,Mennyiben tudtam érzékeltetni, mennyiben tudtam továbbforrósítani dolgozóinkban azt a szabadságunkból fakadó lelkesedést, amellyel csodákat művelnének a termelésben? Mennyire tudom azt a végtelen szeretetet érzékeltetni, amellyel Sztálin elvtárshoz, a szovjet népekhez, a világ proletárjaihoz kapcsolódunk? Mennyire tudom a régi világból átalakuló embert átalakulásában segíteni, s a bolsevikit folytonos megújulásában követni? Mennyire tudom érzékeltetni, és mennyiben tudom olyan magas izzásává hevíteni gyűlöletünket a háborús uszítok ellen, amennyiben odafokozódjon, hogy leseperjük őket a föld színéről? Azért teszem fel így a kérdést, mert ezeknek a /.../ gyakorlati megválaszolása /.../ határozza meg irodalmi munkám minőségét, művészi színvonalát is. Hatalmas a távlat. Szűk körből indultam. Hét év alatt még máig sem tudtam a mi szabad és folyton szépülő, boldogabbá világosodó életünket a 1130
