Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról
Életművének, a Korunknak az átmentése aligha szolgálhat magyarázatul az egyes konkrét esetekben. b) „Minden műalkotás a társadalmi harcok terméke - nyilatkoztatja ki Gaál Gábor egyik irodalmi napiparancsában az Utunk 1948-as évfolyamának hasábjain és szerepe a társadalmi harcokban van; minden műalkotás az osztályharc megnyilvánulása. Ezért az irodalomtörténeti-írás kulcsa a materiális valóság (a történelem) és az irodalom, illetve a valóság és az irodalom (a tükörkép) viszonyának kritikai elemzése... Félre tehát az autonóm szemlélettel olvasás közben!... Azt kell nyomon kísérnünk, hogy a mindenkori valóság szociális kvalitásai miként nó'nek, fejlődnek, vezetnek el napjaink szocialista realizmusába... Ha így olvasunk, átlépjük a szükséges és nagy leleplezések kapuit, s rájövünk, hogy klasszikusainkban hol, miben nyilvánul meg a készülő' újjal szembeni reakció!”14 Hogy mennyire történelmietlen és irodalomellenes ez a szemlélet, azt kimutatta már a szakkutatás15, nem kívánunk tehát részletekbe menően foglalkozni vele. Az irodalmi tudatformának az ideológia szerepére történő lefokozása azonban nemcsak a „haladó hagyományok” feltárása címen folyt irodalomtörténeti öncsonkításban mutatkozott meg - a kortárs irodalomban talán még több kárt okozott. Hiszen élő, eleven - mondhatni: még képlékeny - folyamatba avatkozott be erőszakosan. Művek és szerzők sorsába szólt bele. Miként Horváth Isván esetében is. Az Arad, a falu című 1948-ban megjelent verseskötete után Gaál Gábor olyasmit kér számon tőle a szocialista realizmus jegyében, ami egyet jelenthetett a költő öngyilkosságával. Merthogy Gaált „a versben nem a költő önmagára exponált líraisága” érdekelte, ,hanem a valóság”. Következésképpen felrótta Horváth Istvánnak, hogy megragad minden olyan mozzanatot, ami alkalmas a maga líraisága, költőisége előtérbe állítására. De mert ekkorra - nem utolsósorban az irodalmi napiparancsok hatására és a pártfegyelem alatt álló írószövetségi tagok közvetlen irányítottsága folytán - Horváth István részben igazodott már a korabeli elvárásokhoz, a kritikus „az előremutató jegyeket” is fel tudja fedezni a szóban forgó gyűjtemény egyetlen darabjában. „Az új világot, az építést csak a Telefont szerelnek című versben tudja lírailag megfogni, s rátalálni arra is, hogy kit kell meglátni, és kit kell a nap tüzes aranykoszorújában kiragyogtatni: a telefonszerelő munkást. Ebben a versben tényleg nem a költő, hanem a költő örömével együtt a falu öröme, a nép öröme csap ki a falura is átterjedő szocialista építés fölött. Itt az új költő tiszta típusa.” S ha már itt van, rá kell nevelni arra, hogy „a régi individualista lírikusokkal” ellentétben maga is részt vegyen „a valóságalakítás folyamatában”, verse „osztálytudatosan”, keményen .hatoljon be” (sic!) a valóságba. Jtt, ebben a sikerülésben keresse Horváth István anyaga kezelési módját, a valóság tükrözésének fogását (!) - hangzik az „értékes útmutatás” -, s nem olyasmiben, hogy a falu fölé emeli magát...” A továbbiakban megtudhatta az Árad a falu szerzője, hogy nem csupán a tömény individualizmus és szimbolizmus jelent zsákutcát szocialista költővé fejlődésében, hanem a nép- költészeti ihletettség is. Mert - érvel a vezérkritikus - „népköltészetünk vonatkozó darabjai mind a csodahitű feudalizmus hagyományai...”16 E követelmény szerint tehát nem meghaladnia kellett Horváth Istvánnak 1128
