Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - László Gyula: Találkozásaim Weöres Sándorral
nélkül rak egymás mellé szavakat, például a „Dob és tánc” c. versét idézte, ahol megmutatta a „keresztöltést” amelyik hosszában a keresztben is olvasható. Elmondtam neki, hogy Kismartonban láttam olyan két hegedűre írt darabját Haydn-nak, hogy az egyik hegedű az elején kezdi, a másik a végén. Sanyi megjegyezte, érdekes, hogy Haydn is csinált ilyent, mert ez a XVI. századi németalföldieknek híres „rák-kánon”-ja. Te Sanyi, egyszer mondtad nekem, hogy minden versedet fejből tudod. Igen, volt egy idő, de az már elmúlt, most csak sorokat, szavakat, részeket tudok. Ez azzal kapcsolatban került szóba, hogy Biharúié elmondta, hogy édesanyja kórházban van és állandóan saját - le nem írt - verseit mondogatja, néha fél óra hosszat is. Sanyi azt mondta, hogy nagy ritkán nála is kész egy vers a fejében, de ő csak írva tud verset költeni. Amult-bámult Biharúié édesanyján. Mondta, hogy látatlanba meri állítani, hogy ez a költészet nagy kincs, nyelvünk gazdagsága juthat szóhoz benne. Kértem őt, hogy Szabédi Laci emlékének ajánljon egy verset (Juhász Ferit is kértem erre), azt mondta Sanyi, hogy bizony ezt kellene, de a román követség olyan érzékeny mindenre, hogy még őt is zaklatják. Az erdélyi magyarság rettenetes elnyomásáról ő is tud. Amy közbeszólt, hogy látták Neuchatelben a magyar kiállítást, gyönyörű. Itthon miért nem lehet ilyent rendezni? Mert növelné jogos nemzeti öntudatunkat s az „bűn”. Erről beszélgettünk, de az nem való írásba. Szóba került Veress Sándor, akit meglátogattam (annakidején én vittem el WS-t Veress Sanyihoz a Hunfalvy utcába). Mondtam, hogy milyen nagy óraszámban tanít a megélhetésért, és hogy csak keveset tud dolgozni. Igen - mondta Sanyi - még mindig a régi dolgait játsszák, például a Térszili Katicát. (Sanyi nekem adta a dráma kéziratát és egy Párisban megjelent „Tűzkutat”.) A „Vers születéséről” beszélgettünk. Mondta, Újvidéken újra kiadták. Szerencsés ember vagy Sanyi, hogy olyan jól olvasható az írásod. Sanyi: gyermekkorom óta nem változott a jellege, emlékszem, hogy tanítóm mutatta, hogy a b-n a végén ível a befejezés, ez először nem ment, de aztán - mostanáig is - igen. 1967. április 22-én este 7-1/2 10-ig. Ápr. 21-én a svájci nagykövet vacsoráján találkoztam Sanyival és feleségével, Károlyi Amyval, még Gyergyai Albert volt ott, meg Szabolcsi Bencéék. Bolondozva emlegettem Sanyinak néhány róla kerengő anekdotát. Azt hallottam - mondtam -, hogy amikor az 50-es évek elején az Akadémia könyvtárában voltál „alkalmazott” fent ültél a katedrán, mint a könyvek kiadója és útbaigazító, hozzád jön egy idősebb ember, aki szemmel láthatólag nem ismert. Kérem Weöres Sándor verseit - szólt hozzád -, mire Te: Azt nem adhatom kérem, reakciós költő, tessék inkább Kuczka Péter verseit olvasni. Az ember rádmeredt, aztán legyintett s elment. Úgy volt-e vagy csak szállongó anekdota. Nem egyáltalán nem anekdota, mondja Sanyi, valóban volt utasításom, hogy kiket nem szabad kiadni az olvasóknak, többek között én is szerepeltem s egyúttal aki ilyent kért mást kellett ajánlani neki, úgy, hogy amit elmondtál megtörtént. Egy másikat is meséltem neki sebtében. Mesélik (egyébként éppen Tompa Kálmántól hallottam), hogy egyszer Tompa Kálmánéknál kissé kapatos voltál s könnyezve átölelted Erdélyi Jóskát és mély megindulással 1097
