Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Karay Lajos: A rendszámok hamisak voltak
nevére már nem emlékszem, csak azt tudom, hog Cs és Á betűk is voltak benne) valamiféle Forradalmi Bizottmány nevében engem és két korom- és falumbéli társamat leküldött a vasút és a Balaton között húzódó országúira egy papírlistával. Ezen a listán vagy két tucat autórendszám állt, állítólag olyanoké, akik a felelosségrevonás elől menekülnek. Ezeket kellett volna (úgymond) előállítanunk. Én nem sokkal korábban muszos katonaként szereltem le, fegyverhez tehát nem konyítottam, ezért (őszinte sajnálatomra) csak két társam kezében lehetett géppisztoly, az enyémben csak egy vacak zseblámpa. Ezzel kellett kiállnonj az út közepére a sötétben és „meszelnem”, ha autólámpákat látok. Ha az autós a jelzésre nem áll meg, én hasravágódom, társaim pedig tüzet nyitnak. Hogy mi történik, ha az autós nyit elsőnek tüzet a zseblámpásra, arról nem szólt eligazítás, dehát ilyesmivel egy magára valamit adó huszonkétéves úrigyerek nem törődhetett akkoriban. Nekem is csak jóval később, már november 4-e után jutott eszembe ez a verzió, pedig hát ha van három ember az országban, aki garantáltan nem hős, egyikük csakis én lehetek. Itt akár abba is hagyhatnám ezt az igaz tanmesét. De hadd legyek már én is egy kicsit szájbarágós, miként ama hétfejű sárkánykölyökről szóló tan- versike költője. Természetesen egyetlen olyan autóval sem találkoztunk, amely a megadott rendszámok bármelyikét is viselte volna. (Mai eszünkkel ezt eleve tudtuk volna.) A rendszámok hamisak voltak, a rendszámok mondvacsináltak voltak. Arra kellettek, hogy elvezessék a semmibe azokat, akiktől a valódi bűnösök valóban félhettek: engemet és bennünket. Merthogy kétféle ötvenhat volt, uraim. Az egyik, ugye, a Petőfi Köré, a másik azonban a Köztársaság-téré. Az előbbi azoké volt, akik ki akarták fogni a szelet (hatalmuk és befolyásuk átmentése végett) a haragvó nemzet vitorlájából. Övék az a jelszó, hogy „Ha nem tudod legyőzni, állj az élére”. Az utóbbi pedig azoké, akik átláttak a szitán. A haragvó nemzet elkövette azt a hallatlan impertinenciát, hogy ne mondjam, szentségtörést, hogy maga vette kézbe néhány nap után az eseményeket: gallérom ragadta és ítélőszéke elé cibála az örök becsapókat, a hamis rendszámokkal operálókat, az egérútkeresőket. Sajnos, valamennyit nem érhette el. De ekkor és csakis ekkor voltak kénytelennek ez utóbbiak színt vallani: ekkor ugrottak hirtelen félre az elbújtatott les- benállók elől és engedték őket és tankjaikat ránk. Őket, akiknek cinkos szem- hunyorítása nélkül nálunk soha semmiféle „kör” nem jöhettett volna létre, se korábban, se későbben. Őket, akiknek zavartalan működését aztán az álszent és hipokrita Nyugat nem kevésbbé cinkos szemhunyorításai kísérték és bátorították. Mivelhogy egy a gazda. És számunkra ez ötvenhat egyetlen valódi tanulsága, ködösítsen bárki bárhogyan. Igen, a rendszámok (is) hamisak voltak. De mit tudhatott volna erről a naív kis huszonkétéves úrigyerek? (1996) 1039
