Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Határ Győző: A szalmaszál - Gondolatok ötvenhatról
fröccsent, kortexemnek ama ritka becses sejtejeiben, amelyek nem újulnak, nem pusztulnak, és engrammjaikban őrzik világom emléklenyomatát hátul- gombolós koromtól a halálközel kórtermi fájdalmaiig. De ha a fájdalommentes éji virrasztás kegyelmében részesülők:, megelevenedik körülöttem minden: a mesebeli Talán igaz Se Volt; a Hat Nap Aurora Borealiszának fénypadjai, amit győzelemnek véltünk; meg a Hetedik Nap, a megrohanás, a visszatorlás napja. A rohamlövegek szemfordulása a körutak-sugárutak palotahomlokzataival, hogy ágyastul-zongorástul, gerendák-mesterfalak úgy omoljanak alá a szemem láttára azzá a romtömeggé, amivé ábrándvilágpnk omlott, a szabad ország, a függetlenség álomvilága. Utóbb az álmot versekben gyászoltam el - mert történetesen annak a kartácsnak az a szikánkja lettem, amely messzire fröccsen s aztán: hull, ahova hull - így volt kiszabva nékem. De a többségnek úgy volt kiszabva, hogy maradjon; vagy mert nem sikerült a röpte - a ballisztikus görbe túl alacsony volt - vagy mert elkapták, kit a határon, kit a lakásán, hivatlan éjszakai kopogtatók. Tudtam a lefogottakról, reszkettem értük (indítottam holmi „gyógyszer-akciót” is, hogy beteg írótársaim olyan nyugati gyógyszerekhez jussanak, ami esetleg az életet jelenthette). Lestem is, váltig lestem a dzsungeltávírón a híreket róluk, de évtizedek beleteltek, amíg hiteles krónikáját olvasháttam pokoljáró kalandjaiknak. S aminek az ízét olyigen jól ismertem még régről - most belekóstolhattak a börtönkosztba. Tudom, milyen az: szabad szemmel alig látható blokkbetűkkel írott verseket kicsempészni: legkiválóbb költőtársam egyike azzal foglalatoskodobb, hogy tűhegyes grafittal a latin sorok közé, Vergíliusz-kötetébe beírja a fordítást, és váltig a foglártól kellett reszketnie, hogy az majd elkobozza és egész évi munkáját semmivé teszi. Amiről az egykorú dzsungeltávíró aligha számolhatott volna be, utóbb mindenre fény derült: kihallgatásra, fenyegetésre, verésre - meg arra, hogy ki volt a bátor, ki a gyáva. (Aki a villanyozást kibírta „elkopás” nélkül - az vesse rá az első követ). Negyven éve már... Hány Jioldralépés”, hány afrikai népirtás - hány gúlába hányt kambodzsai koponyahalom, hány „Bosznia”: hány nap a világ? Igaz, megint benne a Nagy Zuhogóban - azért mint a felfelé ugródó pisztráng - egy pillanatra megcsillanhattunk: jött éve csodáknak. Voltunk- vagyunk, legyünk is: verhetetlenek a túlélésben. Hogy a demokrácia hosszú tisztulási folyamatában majdszinte megrendül a szabadságeszménybe vetett hitünk? Hogy rossz óráinkban egy korszakos győzelem veszteseinek érezzük magunkat? Hogy a Nyugat „megint nem figyel ránk”? S már-már mintegy „alátemetve” élnénk? Sebaj. A történelem kiszámíthatatlan: bízzunk váratlanságaiban. Eddig a „maga-feltalálás” feltalálóit látták bennünk és rossznyelvek szerint oly tenyérbemászó-ügyesek vagyunk, hogy „a sarkkörön fagylaltot adunk el az eszkimóknak és megmilliomosodunk”. Legyünk méltók ebbeli rossz hírünkhöz. Ez a ,kidugott szalmaszál” volt történelmünk mesterfogása: a fuldoklónak nem kapkodni kell a szalmaszál után, hanem - .lélegezni rajta”. Víz alá nyomva is, mi mindig szerét ejtjük, hogy kidugjuk lélegzőkénket - a szalmaszálat. 1026
