Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai

dik felére gondolunk, a baloldali kritika dogmatikus korszakának újjáéledésére meg kell mondanunk, hogy annak idején Jékely Zoltán nemcsak az induló Horváth István költészetének maradandó értékeire hívta fel a figyelmet („A Parasztoltásból egyenesen ovidiusi lehellet csap meg; ez már valóban mitológia”),de rámutatott verselésének fogyatékosságaira is: „Versformái nem egyformán épek; a széles lejtésű, duplán nyolcszótagos sorokban sohasem hibázik, megadja módjukat, s olyan természetes folyamatossággal rímelteti okét, hogy talán egy hőskölteményre való is kitelne belőle. Néhol azonban a rövidre fogott sorokban zötyögős, döccenős. Mintha ez a zavar a jambizálás felé való [...] átmenet állapotából származnék...”21

Az 1944-es korfordulót követó' években Horváth István egy ideig még korábbi törekvései kiteljesedésének lehetőségeként érzékeli az új korszakot. Ugyanúgy hja ekkor is súlyos szavú, a parasztság felemelkedéséért pörölő versit,mint aki évszázados remények valóra váltásának korába érkezett. Egyrészt azért küzd, hogy a történelem alatti sorsot a történelem-alakítók szerepével felcserélő osztálya minél zökkenőmentesebben találja meg helyét az új társadalomban; másrészt pedig szeretne még inkább elmerülni - költői hajlamainak megfelelően - „a szépség, jóság és igazság” keresésében. Ahogy a Szabédi László-szerkesztette Népi Egységnek adott 1947. április 6-i interjújában mondotta: „Szeretném megírni hazugság nélkül az életet, és szebben, mint amilyen. Olyannak, amilyen talán lehetne. Ez egyelőre elérhetetlen terv. Hogy mikor válthatom valóra, az már nemcsak az idő, hanem a tehetség kérdése is...”22 Idő kérdése lett. Az Észak- és Dél-Erdélyt elválasztó határ eltűnése után megszűnik ugyan korábbi otthontalanság-érzése, de mert a történelmi sorsforduló egyből a társadalmi cselekvés középpontjába sodorja, érezhetően csökken a költői személyiségét kiteljesítő lírai kutatások szerepe; vagyis a közéleti cselekvéssel egyidőben a szellemi élményforrások felszabadító és felszívó, asszimiláló kísérletezések jelenléte mindinkább elhalványul; mígnem fokozatosan átveszi ezek helyét a közvetlen politikai agiáció lírája. Ráadásul a társadalmi sérelmek felszínre törése ekkor már nem ütközik közegellenállásba, s ez művészi szinten azzal a veszteséggel jár, hogy csökken a költő önfegyelme, ami egyébként sem vált még erényévé. Vagyis: „hatalmon belüli helyzetben” (illetve abban, amit annak érzékel) lényegesen megváltozik költészetének erőtere.

Tehát jóval azelőtt, hogy a modern költészet iránti tájékozódásának iránya valamelyest megszilárdulhatott volna, szemlélet és átélés belső kohéziója letisztultabb eredményekhez vezetett volna - megváltozott a költő létének alaphelyzete; s ezzel a modernebb költői szemlélet kialakításának - és ennek távlatában a szintézisteremtés korszakának - a kezdete is jó két évtizeddel kitolódott. Hadd tegyük hozzá már itt: ahhoz, hogy ez a folyamat bekövet- kezhessék, törvényszerűen meg kellett változnia, ki kellett tágulnia a paraszti sorból induló költő világképének is.

994