Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai

eszünkbe. Akárcsak a Termésben ugyancsak jelen levő Weöres Sándoré s másoké. Amiből arra lehet következtetni, hogy sokkal átfogóbb volt a Termés lírai színképe annál, minthogy csupán a népi líra képviselői hatottak volna a folyóirat hasábjain Horváth Istvánra. Bizoyára Jékely féltésének köszönheti - nehogy „osztályharcos költő”, „véres számú kiabáló” legyen -, hogy már költői tájékozódásának első szakaszában kezdi megismerni a nyugatos líra művészi eredményeit. Deák Tamás mutatja ki három évétized múltán, hogy a Kosztolányit, Tóth Árpádot idéző megoldások9 akkor sem ismeretlenek lírájában.

Jékely Zoltán már első alkalommal úgy mutatja be Horváth Istvánt (1941 októbeében a Pásztortűz hasábjain), mint a falu lelkét, és gondolkodó, töprengő, elmélkedő hajlamában fedezte fel egyéniségének releváns jegyeit: „Mert ilyennek teremtődött, töprengőnek, elmélkedőnek, s ezen felül hatalmat kapott a Teremtőtől arra, hogy a falujában elevenen élő régi dalok és balladák módjára megszólaltassa a maga búját-baját, titokzatos megbízatást kapott valami szent tűz őrizetére, amely utoljára talán a tizenhetedik században lobogott...” És ami ugyancsak rendkívül fontos: felfedezője kezdettől elhárította felőle az elfajult népi-urbánus viták tüzében addigra már eléggé lejáratott „őstehetség” jelzőt. „Nem ökölrázó és vérben forgó szemű őstehetség-típus - szögezte le egyértelműen Jékely. - Nem acsarkodik, és nem vájkál osztálya sebeiben, nem dühöng és nem ad programot. A maga baját énekli ős Küküllő menti nyelvén, olyan szépen és olyan erővel, hogy a maga bajának az éneklése a vele sorsközösségben élő és szenvedő székely, a menekült vagy ottrekedt, fájdalmasan hívő magyar lelkek kórusává zendül.”10 (Kiemelések az eredetiben - Cs. P.)

Alig telik el két esztendő, s Horváth István újból alkalmat kínál felfedezőjének, hogy tovább szőjje Pásztortűz-beli gondolatait. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent első verseskötete, Az én vándorlásom kapcsán írja Jékely: „Horváth István lehetne osztályköltő is, csak a parasztságé; mint ahogy az is elsősorban. De van valami a szellemében, ami ezen a kategórián túlemeli: általános emberi borzongásai. Vagyis: bölcselő, filozofikus nyugtalansága. Egyre több olyan verse születik, melyekből egy különös, népi életet élő fausti ember körvonalai bontakoznak ki. Titok-kereső - ahogy saját magát egy verse címében nevezi (Magyar Csillag, 1944. 4. szám). S főleg ezen a ponton más (ha tetszik több),mint a kortárs népi költők. Birtokában van valaminek, ami sub specie immortalitatis legalább olyan fontos költői elem, mint például a társadalmi állásfoglalás és nyugtalankodás: s ez az elem a transzcendens lobogás.”11

Ha pedig ezekhez az idézetekhez azt is hozzáolvassuk, hogy csaknem három évtized múlva miként emlékezett vissza első találkozásukra Jékely Zoltán, akkor még erőteljesebb vonásokkal rajzolódik ki az induló Horváth István szellemi-lelki arculata. „Amikor 1941 tavaszán megismerkedtünk - olvasható az 1969-es visszaemlékezésben -, Horváth Istvánnak jóformán még az oldalán lógott a bujdosók tarisznyája, mellyel szülőfalujából, a Küküllő menti Magyarózdról átvergődött a Dél- és Észak-Erdély közt vont tiszavirágéletű határon... De az a tarisznya nem volt üres. Elhozta benne a ku- rucgenerális Radák kastélyának fényében és árnyékában meghúzódó falu

990