Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - P. Szabó Ernő: A természet barátai

szerencsés érdeklődők. 1978-ban például Párizsban, New Yorkban és Houstonban mutatták be a pálya utolsó évtizedének anyagát, a fiatalkori műveket 1988-ban a francia főváros mellett Londonban és Washingtonban állították ki, a baseli Kunstmuseumban 1989-ben a Fürdőzők variációit mutatták be együtt. 1990-ben Cezanne és Poussin művészete közötti kapcsolatok képezték az edimbourgi kiállítás tárgyát, míg Aix-en Provence múzeuma a Mont Sainte Victoire változatait gyűjtötte össze. Cezanne volt az egyik főszereplő 1993-ban a Musée d’Orsay-ban az impresszionizmus eredetét feldolgozó bemutatón, s mintegy negyven művével a Bames-gyűjtemény páratlan kincseit közszemlére tévő vándorkiállításon is (Életünk, 1996 február).

A mostanihoz hasonló retrospektív tárlatot azonban valóban 1936-ban rendeztek utoljára, mégpedig a mester halálának harmincadik évfordulóján. Akkor már régen nem csak a szakmabeliek szűkebb köre előtt voltak ismertek eredményei - hat évvel halála előtt azonban, az ezredforduló évében még csak ifjú művészek szűk csoportja lelkesedett művészetéért. Maurice Denis 1900- ban festett Hommage a Cezanne című képén azt a jelenetet ábrázolj, amint Vollard műkereskedésében a Mester művészetének csodálói, közöttük néhány nabis festő gyűlnek össze a középen állványra helyezett csendélet körül.

Régi barátjával, Emile Zolával a művész ekkor már majd másfél évtizede szakított, miután az publikálta A mű (L’ Oeuvre) című regényét, amely a festő törekvéseinek teljes kudarcát sejteti. A kilencvenes évek nagy részét részben Aix-ben, részben Párizs környékén vagy Svájcban tölti, az 1900 utáni első két évben is sokat utazik. Azután műtermet építtet a városon kívül, talán hogy közelebb legyen kedves motívumához, a Saint Victoire hegy tömbjéhez, amelyet a halála előtti négy évben vázlatok tucatjain és nagy vásznakon örökít meg.

A motívum azonban már az 1880-as évek elején megjelenik, az 1882 utáni első nagy Mont Saint-Victoire sorozatban. Mondhatni, Cezanne festészetének jelképévé válik ez a hegy, világgá a világban, olyan univerzummá, amely színben és formában, árnyalatokban és térbeli viszonylatokban mindent magába foglal, amely önmagában kerek és befejezett - de nem bezárt. Olyannyira nem, hogy a huszadik század művészei a kubizmustól és a konstruktivizmustól a legkülönbözőbb neo-izmusokig azóta is ezen a zöldek, okkerek, kékek árnyalatból kibontakozó vidéken járva gyűjtik be a termést.

Nem csak a hegy természetesen, de Cezanne másik nagy motívuma, a szintén számos változatban megfestett Fürdőzők is olyan modellként fogható fel, amely a szem, a közvetlen látvány által megragadható törvényszerűségeken túl a tudott - és még inkább a szándékolt - dolgok rendjét hordozza magában. De ilyenek a kártyázókról, a gipsz Ámorról készült variációk. Ilyenek a csendéletek. Ahogyan Van Gogh vagy Monet vásznain, néhány ecsetvonásban az egész sűrűsödik. A megtalált, emberléptékűvé szelídített rend ott van - hogy kiállításon, motívumok, természeti részletek és művészi szemlélet- módon során át vezető sétánk kezdeteihez visszatérjünk - a fontainebleau-i sziklák tömbjeiben is, amelyeket Cezanne 1893-ban festett meg. E sziklák egyrészt azt bizonyítják, hogy az alkotó viszonyát a világhoz egyszerre határozta meg a „szemlélődés és a reménykedés,” másrészt a színek együttese és az ég „immateriális űrje”, amelyen a direkt napfény alig hatolhat át, arról beszél, hogy művészete a barbizoni iskola élő folytatásának tekinthető.

976