Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - P. Szabó Ernő: A természet barátai
vadászhoz, akinek „fegyvereit” gyermekek cipelték utána, „öt vagy hat vásznat, melyek mind ugyanazt a motívumot ábrázolták különböző napszakokban és hangulatokban.” Monet körbefesti a francia földet: Fontainebleau után él Argenteuil-ben, Vétheuil-ben, Poissyban, nincs senki talán, aki nála megszálló ttabban keresné-kutatná a tenger-, folyóparti tájak, a virágos rétek, a felhős ég fényformálta színeinek tünékeny szépségét. Megragadja a vasút világa, a sistergő gőz a Gare Saint Lazare üvegteteje alatt, a színek végtelen változataiból rakódik ki számára a londoni köd is. Monet csak egy szem, de micsoda szem! - mondták róla, s ez a szem csak még fényesebbnek, színesebbnek látta a világot, miután a festő negyvenhárom (!!!) évesen eljutott a Földközi tenger mellé, s hatvannyolc (!!!) évesen Velencébe, hogy azután élete utolsó időszakában a tavirózsák szirmaiból szerkessze meg a szín, a mozgás, a fény univerzumát. A bécsi kiállítás rendezői a Felső Belvedere dísztermében idézik fel azt a hangulatot, amelyet az Orangerie-be készült képek együttese áraszt, s szellemes megoldással, tükör segítségével kettőzik meg azt a teret, amellyel a tavirózsák festésére szolgáló műtermet rekonstruálja. Önmagában is izgalmas, sőt történelmi jelentőségű az a terem, amelyben Monet kései remekeit bemutatják: ott írták alá azt az államszerződést a négy megszálló hatalommal, amelynek köszönhetően az Ausztria területén állomásozó szovjet csapatok kivonultak, s az ország valóban autonómmá válhatott. 1955-ben járunk, az osztrák kultúra újra virágzásnak indulhat, míg néhány kilométerrel keletebbre éppen Rákosi uralmának legsötétebb korszaka kezdődik. A helyszín hangsúlyozása, a magyar és az osztrák történelem közötti különbség említése látszólag messze vezet a művészet világától, a bécsi Belvedere falai között azonban különös hangsúlyt kapnak azok a szavak, amelyekkel Georges Clemanceau figyelmeztette Felix Faure francia köztársasági elnököt arra, hogy a nemzet dicsőségét a művészi érték megbecsülésével szolgálhatja leginkább. „Ha van önben egy kis fantázia - bíztatta az elnököt - menjen és nézze meg jó polgárhoz illően, anélkül, hogy mások véleményét kérdezné, a katedrális sorozatot”, s természetesen arra is felszólította, hogy szerezze meg a nemzetnek Monet roueni katedrálisról festett sorozatát, azokat a műveket, amelyek a művészet, az emberiség történetének csúcspontját jelentik, forradalmat, lőpor nélkül. Más szempontból is érdemes szemügyre venni a helyszín és a kiállítás kapcsolatát: afelől a kapcsolat felől nézve, amely az osztrák művészet és a francia festészet, benne Monet művészete között formálódott, s amely már a múlt század végén műveinek itteni bemutatásához, majd hamarosan vásárlásokhoz vezetett. Első alkalommal 1898-ban, a Künstlerhaus jubileumi kiállításán szerepelt Bécsben Monet-kép, egy argenteuili tájkép, amellyel a művész a kis arany állami érmet érdemelte ki. 1903-ban a bécsi Szecesszió 14. kiállításán, amely Az impresszionizmus fejlődése a festészetben és a plasztikában címet viselte, már nyolc Monet-kép szerepelt, közülük A szakács (Monsieur Paul) a mai Osztrák Galéria elődjébe, a Modern Galériába került. Hét évvel később a Miethke galéria együtt mutatta be Manet és Monet műveit, az utóbbitól tizenhét festményt, hogy két évvel később egyikük, a Halászok a Szajnán Poissynál szintén osztrák állami tulajdonba kerüljön. A két festmény természetesen ott szerepel a mostani nagy Monet-kiállításon is, a harmadik 972
