Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
szelek fújnak be a szemüregeken. Kopogó könnyek - ne férkőzzön hozzájuk a megszokás! A másik dédanya háborús erőszakot átvirrasztva búcsúlevelén töri a fejét. Szederjes ég alatt még ott áll, nem száradt ki, öröksége: az eperfa. Valaki kószál kint; kinek az árnyéka a kapu előtt?... Milyen tavasz ez? „Nem látom szerencsére már az összelapátolt kásahegyeket; úgy eltűnt négy nap alatt a hó, mintha ott se lett volna. - (Nagyapja újabb leveléből.) - Hagyott ellenben tengernyi vizet a hátsó udvarban és a kertben. Egyik este azonban iszonyú dörgés és villámlás kíséretében érkezett záporeső azt is elmosta, a maradék seprőt beszilvta a föld. Most se hó, se víz, végre melegszik az idő. A korpakályha még üzemel, de egész nap nyitva az előszoba ajtó. A naptár szerint itt van a tavasz. Az igazi azonban késik...”- Eszméletlenség ideig-óráig, de viszonylag kevesen halnak nem nálunk - hallja a professzor vigasztalásnak szánt szavait, miután az ő esdeklő szeméből mást is kiolvasott. Az iszonyt. - Az élénkítő gyógyszer van, amikor kockázatos. Tudomásul kell venni a káros, romboló hatást. Mint mikor dilettánsok igazgatják a világot - ismerős képlet ugye? -, olyasformán festenek a gyógyszer mellékhatásai: az ügyefogyott erőszakosan kezd ügyeskedni, a megnyugodni látszó kiszámíthatatlan, heves reakciókra ragadtatja magát.- Viszonylag legkevesebb gondot a szkeptikusok okoznak. Nevezhetnénk őket elkötelezett telkeknek, mint például azt az impozáns külsejű, középkorú urat, látja? Mindig aktív szerepet töltött be - káderes volt az egyetemen; ha tehetné, a pizsamakabát gallérjához is nyakkendőt kötne. Egészen normálisnak hihetné bárki, ha nem képzelné magát ezerfülű, ezerszemű istennek... A szkeptikusok választékosabban viselkednek a depressziósoknál - magát is ez tévesztette meg bizonyára -, többnyire elkötelezettjei egy (rög)eszmének vagy a tudománynak. Érdekes módon nálunk a marxista diszciplinák szakavatottjai s a volt aktivisták is sokat emlegetik az Istent, a Mindenhatót s a szenteket, tekintve, hogy a vallást illetően manapság egy kissé mindenki megzavarodott. Akinek jut ideje verseket olvasni, azt tapasztalhatja, hogy a költők újabban az őrangyalukat is megidézik, egyesek még az objektív líra művelői közül is. A kívülálló ezek után kételkedni kezd e pálfordulás szakmai hiteleben. Átgondolva a hallottakat, az új helyzetben még jobban elbizonytalanodik; szíve úgy elfacsarodik a kedves utcák láttán, mint mikor a hosszú betegséget viselt szűcsmester a bundákkal megtömött, nehéz levegőjű kirakat mögül kinéz az olvadásba. Mit hozhat neki ez a tavasz? Van-e még mit kezdenie a fölösleggel, amit az alkalmi társaság, a szakma nem igényelt tőle odakint?! Azt képzelte, nem muszáj hogy előtörténete legyen annak, aki országot vagy családot alapít. De, lám, az ember időközben bármennyit változik is (arcbőr, termet, szokások) megmarad a vér, a nyelv - az örökség súlya. Megfoghatatlan pillanatok, midőn nyelved hegyén egy ismerős név maga a végtelen. Midőn nem csupán kétkedő lelkeden lesz úrrá a képtelenség, hanem agyadon is. Lehet-e nagyobb képtelenség, mint az, amikor a szörnyű véletlenek a legdrágábbakat készülnek kitörölni tudatodból? ... A tudatalattidban hordoztak 936
