Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Hauber Károly: Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről

tői indulunk, amelyek azonban rövidesen lélek- és jellemrajzzá, sorsértelmezéssé mélyülnek. S nem marad ki a dialógusokból a kor és az életmű sem; a megnyilatkozók többsége szól ezekről is, sőt olykor az előbbit vagy az utóbbit állítja fejtegetéseinek középpontjába. Szerdahelyit a szigorú distancia jellemzi. Nem magyaráz, alig-alig száll vitába, kérdéseiből s rövid megjegyzéseiből azonban nemcsak az világlik ki, hogy alaposan fölkészült a beszélgetésekre, hanem az is: szuverén véleménye van Hajnóczyról s a kor irodalmáról. Ám tartózkodásából fakadóan felfogása (amelyet a Nádas-interjúban fejt ki röviden) nem emelkedik abszolúttá, egy marad a sok közül. Kissé fellengzősen úgy is fogalmazhatnánk: a Beszélgetések afféle posztmodern monográfiának is felfogható. Emlékek, vélemények követik egymást, világítják meg a sors és a mű más és más oldalát, anélkül hogy megkérdőjeleznék vagy kioltanák egymás érvényességét. íme egy jellegzetesen dekonstruktivista szöveg - mondhatnék -, amely azonban fő erővonalait tekintve meglepő módon koherens, még akkor is, amikor látszólag eltérnek a vélemények.

Ezt megvilágítandó a négy legfontosabbat vegyük szemügyre a Beszélgetések tematikus rétegei közül.

Az elsőről, a ’70-es évek irodalmi életéről csupán annyit: az Ács Margit által találóan „szocialista biedermeier”-nek nevezett időszak megítélésében alig-alig tér el az emlékezők véleménye. Ezért is lényegesebb itt arra utalni, bogy mindenekelőtt egynémely kiadó (Szépirodalmi, Magvető) s folyóirat (Valóság, Mozgó Világ) szerkesztőségének működéséről, belső viszonyairól, a munkatársak hatalommal szembeni stratégiájáról és taktikájáról tudunk meg értékes adalékokat a könyvből.

Hajnóczy jellemét, sorsát illetően három egymással szorosan összefüggő kulcsmotívumot kell kiemelnünk: az önzést, a szeretetvágyat, valamint az önpusztításra való hajlamot, a tragikus sorsirányultságot. Némelyek főként az elsőre emlékeznek. „0 csak használta az embereket” - mondja például Sükösd Mihály. „Péter valójában lehetetlen fráter volt. Hihetetlenül nehézkes, öntelt. Csak önmagára figyelő ember” - fogalmaz kissé érdesebben Csalog Zsolt.

Mások arra is rámutatnak, hogy ez az egoizmus nem tekinthető pusztán köznapi értelemben vett emberi gyarlóságnak. Egyfelől ugyanis a teremtést, a mű létrehozását szolgálja, másrészt pedig a lélek sebzettségéből, abszolú- tumra törő, ezért soha ki nem elégíthető szeretetvágyából fakad. „Tökéletes és önzetlen szeretetre vágyott, de ő nem szeretett igazán senkit, s ami a legnagyobb baj, hogy saját magát sem” — érzékelteti ezt Helle Mária. Nagyon-na- gyon vágyott a szeretetre: neki életeleme vagy életfeltétele volt, hogy szeressék. S az már paradoxon, hogy ő ezt az önzésig vitte: ezt a feltétel nélküli és határtalan szeretetet inkább csak kapni akarta, adni már nem nagyon volt képes” - mondja Keszthelyi Rezső. A Hajnóczy lelkében élő szeretetvágyról a Bognár Botonddal és a Bognár Évával készült interjú árulja el a legtöbbet. Meggondolkodtató, hogy az írónak, ha a felnőttekhez nem is, a gyermekekhez volt türelme. Vajon nem azért-e, mert a lelki elvárások szempontjából maga is „gyermekké lett” utolsó éveiben, akár József Attila? Innen nézve az önpusztítás, az alkohol: kompenzáció és menekülés. E szempontból különösen három interjú érdemel figyelmet. Hajnóczy jellemfejlődésének szocializációs hátteréről kezelőorvosai, dr. Kárpáti Klára és dr. Samu István mondanak a legtöbbet. Mészöly Miklós a megalkuvásra képtelen ember örök típusa felől értelmezi az

1171