Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Vasy Géza: Haza és szabadság - Juhász Ferenc Dózsa-époszáról
VASY GÉZA Haza és szabadság JUHÁSZ FERENC DÓZSA-ÉPOSZÁRÓL Az 1954. esztendőben két jeles irodalmi mű jelent meg Dózsa Györgyről. Mindegyik a Csillag című folyóiratban. Illyés Gyula Dózsa György című drámája a nyári számokban, Juhász Ferencnek A tékozló ország című nagy terjedelmű költői műve a novemberi számban. Természetesen tekinthető véletlennek is, hogy a kor két kiemelkedő alkotója egyaránt Dózsa-témát választ, azonban alighanem többről van szó. Illyés Gyula köztudottan következetesen építette életművét, amelyben mind a történelmi témák általában, mind a Dózsa-téma konkrétan szinte magától értetődőnek számított, különösen az ötvenes évek közepén, amikor túl volt már több történelmi dráma megalkotásán, s amikorra már irodalomtörténeti közhely, hogy a parasztság forradalmi vágyainak művészi kifejezője - például jelesen a harmincas évek elején keletkezett Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című, az ötvenes években sűrűn publikált és sokszor idézett költeményével. Juhász Ferenc esetében viszont több lényeges, meghatározó szempontból is előzmények nélküli A tékozló ország, amely már megjelenésekor egy olyan radikális pályafordulat dokumentumának mutatkozott, amelyet később az idő csak igazolhatott. Juhász 1954-ig különösebben nem vonzódott történelmi témákhoz, illetve kifejezetten csak az 1945 előtti és utáni világ szembeállításában, összevetésében talált következetesen történelmiséget. A tágabb - s aztán rohamosan a végtelenségig terjedő — időhatárok 1953 táján kezdik foglalkoztatni, már kezdetben is szinte szétválaszthatatlanul rétegezve egymásra az emberi nem és az attól különböző életformák, illetve az emberi társadalmi és a biológiai létezés és nem létezés radikálisan különböző s mégis folytonosan egymásra utaló szintjeit. A történelmi témákhoz való különböző viszony mellett van valami, ami mégis korjellemzővé teszi a két eltérő szemléletű és módszerű alkotó Dózsa- témaválasztását, s ez nem más, mint az ötvenes évek felfogása a forradalmakról, a forradalmiságról s magáról Dózsa Györgyről. Meglehetősen közismert, hogy ezekben az években a történettudomány, a publicisztika, a politikai közbeszéd egyaránt a magyar forradalmi és szabadságharcos hagyományokat hangsúlyozta, már nem is egyoldalú, hanem torz képet hozva létre - olykor merő jószándékból. Olyanként mutatták be múltunkat, mint amelyre az állandó forradalmi harc, a tömegek elnyomorodása és tudatosodása volt a jellemző, s amikor inkább csak a külső és belső ellenség túlereje akadályozta meg a forradalmi erők sorozatos győzelmét. Az 1952 körüli legsematikusabb években a politikai akarat szinte csak a győzelmekről akart tudni, a vereségek - amelyek rendre bekövetkeztek -, nemigen kerültek be a művészi célú fel176
