Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei
sugárzó erővel bizonyítják, hogy a személyi kultusz kora nem „alig pár év” volt csak, még ha a legszörnyűbb szakaszra ez helytálló is lehetne, a hatása sokáig, máig is még tovább is hullámzó, akkor is, ha az egyén legtöbbször nem is tudja gondjainak ezt az okát. Az ábrázolt világ tehát a befejezetlen múlté, s ennek érzékeltetésére jó eszköz a novellafüzér, mint poétikai forma. Nagyobb kompozíció lehetőségét sejteti,ugyanakkor mégis a részekre szakadozottságot, a befejezetlenséget magát. Az Örvényes partján azonban csak szociográfiai szinten tekinthető a falu meg az ötvenes évek könyvének. A létértelmezés szintjén sokkal inkább az elementáris periféria- és erőszak élményé. A periféria-élmény áthat szinte mindent. Periférián van maga a falu is, ahol az új rend dilettáns képviselői szerencsétlenkednek és gonoszkodnak, hogy minél előbb kitűnjenek és elkerülhessenek innen. Az új rendnek kizárólag romboló tulajdonságaival, döntéseivel ismerkedhetünk meg, a paraszti kultúra, mentalitás szétverésének válhatunk tanúivá. Aki nem válik az új hívévé, azt könyörtelenül eltapossák, lehetetlenné teszik. De nemcsak a hagyományos paraszti életforma sodródik a perifériára s így mély válságba, hanem a falusi-kisvárosi értelmiségi-tisztviselői réteg is. Aki nem érti meg az idők szavát, azt a guta üti meg, mint a Kölcsönkenyér ravaszsággal téeszbe kényszerített parasztját, az Isten báránya idősödő plébánosát, vagy bolonddá válik, mint Az elveszett hivatal postatiszt- viselője és tehetséges helytörténeti kutatója. S nem kerülhet középpontba a gyermeki lét ártatlansága sem, az sem lehet menedék, mint ezt a nyitó történet, Az Örvényes fuldokló, majd nehezen mégis megmenekülő kisfiúja példázza jelképesen is. Az egész „régi világ” került a vádlottak padjára a kor irányadó eszméinek alapján, s ebbe a régibe az a kisember is beletartozott, akinek a nevében meg akarták semmisíteni magát a régit, hogy új világ legyen, boldogságot hozó, amelyhez erőszakkal is el kell vezetni a népet. Az erőszak - hol közvetlenül is érintve a személyt, hol korjellemző nyomásként - megnyomorít mindenkit, de leginkább azt a kisembert, akin senki és semmi nem segíthet, hiszen a félelem légkörében nem érezheti még a kisebb közösségek segítő erejét sem. A hősöket tragédiák, megaláztatások, kényszerű bukások és vereségek kísérik. Kudarc mindenhol. Kitörni ebből az életből nem lehet, csak belehalni, még annak is, aki földjétől fosztottan a városba megy dolgozni, a vasúthoz (Foggal, körömmel). Ám deformálja a hatalom azokat is, akik gyakorolják azt. Az egész kötetben, de a későbbi elbeszélésekben sincs egyetlen olyan figura sem, akinek valaminő hatalma van, s azzal értelmesen él. A novellák tanulsága is igazolja Az őrült hősének elutasítását a hatalom bármilyen formája iránt. Az Örvényes kisfiúja végül kimenekül a víz fojtogató szorításából, a természet élni engedi. A befejező történet, a Fekete üröm főszereplője már csak hazajár a faluba, mert „varázsereje” van, gyógyító híre kerekedett. Az orvos azonban feljelenti „ellenfelét”, akit megbilincselve visznek el, kis időre le is csuknak. A férfi soha többé be nem teszi lábát a faluba, s ezzel, dacára annak, hogy családja van, nyilván magányossá válik. Volt egy közösség, amelynek szüksége volt rá, s attól elszakították. Elnyelte őt a nagy társadalom örvénye, s bár kibukott belőle, sok reménye már nem lehet. Elünk, amíg a természet és a társadalom ezt megengedi, lehetőségeink igencsak korlátozottak, s ez a meghatározó. Ez a lét nekünk az egyetlen és a legfontosabb, a társadalom egészének azonban csak 946
