Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

nevező, amelyre az új művészet látszatra oly különböző módszerei hozhatók, mindig ugyanaz a menekülési ösztön a valóság elől; megnyilvánul a képletes kifejezés realizmus-felettiségében épp úgy, mint abban a módozatbna, amelyet realizmus-alattiságnak nevezhetnénk. A költészet fennkölt szárnyalásával szembehelyezhetjük a világ természetes színvonala alá történő lemerülést. Proust, Ramón Gómez de la Serna, Joyce a legjobb példák arra, milyen felfokozott realizmus kerekedik önmaga fölé; a mikroszkóppal felfegyverzett szem nem az életet látja, hanem valamit, ami az élettel leszármazási viszonyban van”.33

A „létfelejtésben” élő író nem szükségképpen koncentrál a „létfelejtésben” élő emberre, gyakorta fogalma sincs róla, hogy az ember mennyire veszélyeztetett tulajdonképpen genusában is. Másfelől azonban bevett viselkedési, cselekvési formái, attitűdje a világban - akarva-akaratlan - érzékeltetik vele a terhes valóságot, ami pedig élményként leszivárog a regénybe, noha nem mindig az elvárható intenzitással. Az intenzitás fok az erkölcsi parancsolat fólis- merési szintjével korrelál. Egyszerűbben szólva: a regénynek tartalmaznia kell az alapvető világismeretet, méghozzá aktualitásában. Tudja ezt az író, legfóllebb alkotói identitását félti tőle, írói személyiségét óhajtja markánsabbá tenni, amikor a formai radikalizmus felé fordul, amely korunkban éppen a nyelvi erodálódás rémképével viaskodik. Az a radikalizmus, amellyel napjaink irodalma a nyelvhasználathoz közelít, bölcseleti-ideológiai eredetű; elég, ha a strukturalizmusra vagy a grammatológiára utalok. Természetesen bizonyos fajta erózió mindig pusztította a nyelveket, másfelől azonban épült is a nyelv, újabb jelenségek leírására újabb formációkkal gazdagodott. Ezek a mozgások jobbára kiegyenlítő jellegűek voltak, a veszélyt, hogy a nyelv többé nem adhat pontos ismereteket a világról, totális képként az informatika hívta elő. Az informatika, amely maga is a totális hatalmi ellenőrzés eszközeként jött létre, és amelyről mint jövőről Lyotard is meglehetősen borús képet fest. Joggal. Fölvetődik bennem, vajon nem ilyesmire gondolt-e Békássy Ferenc, a fiatalon hősi halált halt költő, amikor egyik esszéjében eltöprengett, hogy a modern demokráciáknak jóval rafináltabb eszközeik vannak az elnyomásra, mint a diktatúráknak, ugyanakkor mi, kelet-európaiak azt szintén jól tudjuk, mekkora eróziónak voltak alávetve az itteni nyelvek a bolsevizmus totális rendszere alatt.

Aligha meglepő tehát, hogy korunk művészete, az irodalom, a regény olyan megoldásokkal próbálkozik, amelyek egyre messzebb visznek attól a hagyománytól, amelyre eddig közönsége szerveződött. Ismerjük már Beckett, Ortega véleményét. Ezeket fontolgatva még az az elképzelés sem követhetetlen, hogy a művészet önnön farkába harapó kígyó, ahogyan ezt egy nemrégi publikációban is olvashattam: „Bizonyos értelemben a művészet csak a művészek számára létezik. Ez azt jelenti, hogy a művészet által alkotó életet élhetsz, azaz a művészet miatt leszel művész - vagy leszel örökre kizárva a művészetből. Ebben az esetben a művészet valóban akadémikus téma számodra, ha valamilyen oknál fogva soha nem léphetsz be a művészet zárt világába, kis szabadkőműves páholyába.

De a Vart pour l’art-nak van egy másik jelentése is. Amikor a művészet meg akarja változtatni a világot. A művészet ki akar szabadulni a világ feltételezett korlátái közül. Ez nem egy társadalmi alapállás - a művész mint

930