Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Szentpéteri József: Őstörténet-kutatásunk sorszemközt
ihoz”. Ez a szemlélet ma már szerves részét alkotja régészeink munkásságának. A számba vett témakörök azt a sajátos helyzetet tükrözik, hogy a magyar őstörténet szempontjából külön fejezetet alkot a Kárpát-medence elfoglalásáig tartó időszak. A 895-ig itt élt „őslakosság” sorsa pedig amiatt fontosabb elsősorban, hogy milyen kulturális-anyagi műveltséget hordozó népesség asszimilációjával, beolvadásával lehet számolni. Külön elemzést kíván az is, hogy ezeknek az alkotóelemeknek az egymásra hatása milyen fejlődési irányt eredményezett a magyarság számára a 10. század során. Ezt a korszakot a régészeti irodalomban honfoglalás kornak, a történészek kalandozások korának nevezik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a „magyar” név ugyanolyan gyűjtőelnevezés lehetett, mint például korábban a hun vagy az avar népé, elfedve az adott politikai vezetés alatt együtt élő etnikumok egyedi jellegét. A napvilágra kerülő tárgyak időbeli meghatározásán túl gyakorta nehézséget okoz a régészek számára a vizsgált leletegyüttesnek az eltérő kultúrával rendelkező népcsoportokhoz való kapcsolása - a népi tudatra, a beszélt nyelvre következtetni pedig csak a legritkább esetben lehetséges. Az 1992 decemberében a Magyar Nemzeti Múzeumban elhangzott előadásokat hasznosan egészítette ki Győrffy György és Zólyomi Bálint áttekintése a Kárpát-medence és Etelköz egy ezredév előtti természeti viszonyairól: a történeti földtudományok, éghajlattan, növény- és állatfóldrajz segítségével azt vizsgálták, hogy milyen természeti környezetből milyen körülmények közé kerültek őseink kényszerű vándorlásaik során. A korabeli hőmérsékletről és csapadékviszonyokról rendelkezésre álló adatok szerint a 8. századtól egyhar- mad évezredre beköszöntő szárazabb periódus növényzeti övék eltolódásával, sivatagosodással és a háziállatok tömeges elhullásával járhatott. A Kárpátmedencében az avar birodalom bukásához nagymértékben hozzájárulhatott a félgömbünkön bekövetkezett rendkívüli szárazság, amely katasztrofális viszonyokhoz, tartós éhínséghez vezetett. A Belső-Azsiából kiinduló kései népvándorlások egyik kiváltó okát is a természeti változásokban kereshetjük, melyek többek között a magyarság nyugatabbra tolódását eredményezték. A honfoglalást közvetlenül megelőző 9. század kelet-európai régészeti hagyatékának megközelítésénél ma már nem alkalmazható a sokáig oly elfogadott tárgy = etnikum szemlélet. Bálint Csanád módszertani kérdéseket is érintő előadásában joggal mutatott rá, hogy a magyarságéval rokon vonásokat mutató leleteknél először azt kellene eldönteni, hogy 895 előttről vagy utánról származik-e, s csak ezután vizsgálható: etnikumhoz köthető, esetleg kereskedelmi forgalomra utaló tárgyról van-e szó. Szinte valamennyi, a Kárpát-medencébe beköltözött nép anyagi kultúrája megváltozott a beköltözés és letelepedés után - ezért időben visszafelé nehezen kereshető az eredetük. Fodor István is a honszerzést követő kalandozó hadjáratok zsákmányszerzésének tulajdonítja, hogy a magyarság meglepően egységes színezetű műveltsége és egyedi jellegű ötvösművészete a kárpát-medencei új hazában bontakozott ki igazán. A temetkezési szokások, a viselet és a művészet alkotó elemei alapján azonban sok olyan párhuzam található a keleti emlékanyagban, melyeket több-kevesebb valószínűséggel őseink hagyatékának ítélhetünk. A tárgyi hagyatékon túl ma már nyugodtan elmondható, hogy a nomád vagy földművelő magyarságról folytatott régi vita is alighanem alapját veszítette: honfoglaló859
