Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Dolinszky Miklós: Vallomás és prófécia - Hamvas Béla és kritikusai (esszé)

ban is tudatosan beszűkítette. A sztálinizmus alatti silentium így megint csak beteljesítése egy már meglévő tendenciának. Nem szerénység áll az önkéntes háttérbe húzódás mögött, hanem éppen a Magyar Hyperionból ismert hallatlan ambíció. Némi túlzással: Hamvast éppen csaknem mértéktelen ambíciója juttatta annak a helynek megvetéséhez, ahol ez az ambíció kielégülhetett volna. Ez az elképesztő hübrisz az, ami egyfelől gondolkodásában továbbgyűrűzve egyfelől a jelennek, az európai filozófiának, az írás közlésfunkciójának mint romlott másodlagosságoknak elvetéséhez, másfelől viszont az életmű fordulóján az elvetés elvetéséhez (a mindent elfogadás evangéliumi kereszténységéhez) vezetett.

Azután az is az életműre kérdező kérdéstől való elterelő hadművelet gyanúját kelti, amikor Hamvas állítólagos szektás imádóival hozakodik elő a kritikus (hogy aztán bírálatával ezt a kritikátlan rajongást Jótékonyan” ellensúlyozza). Nem vonom kétségbe, hogy ilyen „szekta” létezik, s főleg azt nem, hogy az életmű szamizdat-korszakában létezett. De hol van ma? Abban a nyilvánosságban, melyben a kritika elhangzik, nincs nyoma, legfeljebb némely okkultista folyóirat jöhet szóba a kulturális élet perifériáján. Számomra annak a kijelentésnek, hogy „Hamvas Béla Magyarország misztikus királya”, semmivel sincs nagyobb ostobasághányada, mint a feliratnak a Széchenyi Könyvtár katalóguscéduláján: „Hamvas Béla művelődéstörténész”. Mindkét kijelentés definíciókba menekülő kitérés mű és sors, tudás és beszédmód konkrét kapcsolatának vizsgálata elől - függetlenül attól, hogy éppen üres okkultizmusként, vagy ugyanolyan üres tudományoskodásként nyilvánul-e meg.

Végül kétes sikerrel kecsegtet a recepciótörténet kivételességére hivatkozni, arra, hogy a teljes nyilvánosságot a mű csak most, napjainkban kap. Merthogy mi lett volna, ha... Holott pontosan láttuk, hogyan viselkedett Hamvas a publikálás szabadságának idején: ambíciója nem engedte számára, hogy a felkínált nyilvánosság közegét kritika nélkül elfogadja. A nyilvánosságtól való húzódózás éppen az élet primátusa gondolatának melegágya volt. Az az árnyékos félnyilvánosság, amit Hamvas önmagának kialakított, pontosan megfelelt műve intencióinak. Például annak az intenciónak, hogy az írás nem közlés. A mai nyilvánosságban tisztán látszik, hogy az életmű bizonyos mértékig idegen közegbe került: a Hamvas-beszédmód sosem szakadt el a személyes kapcsolatoktól, melyekre épült (és amelyek a Sziget-kör vagy a csütörtöki beszélgetések révén a félnyilvánosság kontúrjait kijelölték): mindig meghatározott és ráhangolódott emberekhez: arcokhoz, nem pedig egy absztrakt nyilvánossághoz szól. Másrészt viszont az is látszik, hogy az életmű, erejének köszönhetően, a transzformációt mégiscsak sikeresen kiállta. Mert persze nincs szó arról, hogy helytelennek tartanám a Hamvas-mű közzétételét. A modern nyilvánosság - tetszik, nem tetszik - megkerülhetetlen; benne megannyi, eredetileg összemérhetetlen dolog él együtt és kerül közös nevezőre. Ebben a helyzetben a kritika feladatának éppen azt tartom, hogy ne ennek az absztrakt és arctalan nyilvánosságnak nevében ítélkezzen, hanem hogy hívja fel a figyelmet: ez a generálnyilvánosság nem a mű eredeti közege, hogy az összemérhetetlenségekre mutasson rá és a művet azokhoz csatolja vissza.

828