Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)
miért cidrizni. Attila megunta várni anyját a napköziben, egyedül érkezett haza. Értelmes szemeket meresztett a rendetlenségre, aztán a konyhába húzódott, színes ceruzákkal rajzolgatni, játszani. János még találgatni sem merte, mi zajlódhat benne. Igaz nemigen maradt ideje a találgatásokra, mert a szekusok szedelőzködni kezdtek. Úgy vélte, magukkal viszik, ezért engedélyt kért a mosakodásra. A gyárban ugyanis örülhet, ha a présosztály egyetlen (udvari) vízcsapjánál a kezét megmoshatja. Olajos marokkal nem lehet hazafeléjövet a decispoharakat szorongatni. Kádir vigyázott rá, amíg tisztálkodott. Közben igényt tartott rá, hogy Zsolt arcocskáját megsimogassa. Nekem is van, dicsekedett Icának. Szeretem. Olyan dundi, mint Zsoldika. Zsoltika, helyesbített Ica. „A hollók mondják a szemednek: golyó, be jó! Anyai büszkeséggel mosolygott; a .joviális” pribéket pukkasztotta. Táke a tanúkkal aláíratta a jegyzőkönyvet. Intett nekik: elmehetnek. Levélboríték-táskájából előrántotta a házkutatási parancsot, mozgó szájjal, hangtalanul végigolvasta, azután indulást „vezényelt”. Egyelőre itthon hagyjuk, nézett gonoszkodva Jánosra. Az egyelőrét élvezettel forgatta pofazacskójában, lenyelését késleltette. Megőrülök, mondta Ica a szobaajtóban. Túlélő a csatatéren, váltott a János esze. „Kanizsa Dorottya. Következik a temetés.” Ica Zsoltot babérlevél mintás ágyukra tette, zökkentette, a parkettre szórt ruhaneműkhöz rontott, amennyit bírt, felnyalábolt és Jánoshoz vágta. Nesze! Ez mind miattad van! Attila szeppen- ten, tájékozatlanul hallgatott, Zsolt rúgkapálva nyöszörgött, kész volt rázendíteni. Ica elvakultan tombolt; átkozódott, káromkodott, János azonnali távozását követelte, megél ő magában is, magában neveli fel a gyerekeket, becsületes embereket csinál belőlük, nem olyan összeférhetetleneket, rablókat, úto- nállókat, mint az apjuk! Zsolt mellé dőlt, átölelte, zokogott, szipogott, János meg Attilával a rendteremtéshez látott. A könyvek hamarosan a helyükre kerültek, de a ruhaneművel nem nagyon tudtak mit kezdeni.Tűrögették a rengeteg holmit, majd oszlopokat raktak belőlük az asztalon. Ritka szerencsénk van, jött az ágy felől az Ica teljesen higgadt hangja. Rossz rágondolni, mi történik, ha meglelik a zászlókat. Az biztos, hagyta rá János. Már benn lennék a Szürke Házban, esetleg valamelyik rabszállító autóban; javában ko- csikáztatnának. A „zászlóügy” az Ica lelkiismeretét terhelte, ezért felkelt és kirángatta őket a helyükről. Én is megérem a pénzemet, az az igazság, gyakorolta az őszinte önbírálatot. Nem így kell ezek ellen harcolni. A surmócok ellen?, kedélyeskedett János. Fontos, hogy szabad. Van egy estéje, egy éjszakája. Rendezheti a gondolatait, hagyatkozhat. Nincs kizárva, reggel, munkába menet elkapják, lekapcsolják. Azt is késleltetheti azonban, ha okosan útvonalat változtat. Éjszaka, éjféltájban keskeny, vakolatlan, meszeletlen betonfolyosón, téglalap formájú belső térrel rendelkező betonidomon kellett végighaladnia. Mindenütt látszottak az öntéskor keletkezett, érdes zsalunyomok, fűrész- fogas kitüremkedések. Kétoldalt, közvetlenül a mennyezet alatt félméteres bemélyedések, vakablakok sorakoztak. Mindegyikben horgas csőrű, kopasz nyakú dögkeselyűk ültek, tollászkodtak. Némelyiknek fölöttébb gyanús volt a fejalakja, a kinézete. Egyik-másik a Kántor Lajos Jánosnak címzett könyvjelentését „szállító” bácsikára, Tákéra, Jákéra, Kádirra, Martin Györgyre, Csorna Józsefre, Onyiga Sándorra, Polarecki Ferencre és Emszt Jóskára hasonlított. A bácsika elégedetten tetveződött, Táke szárnyaival feje fölött tapsikolt, Jáke kavicsokat kapart ki a cementből és lenyelte, Kádir, mintha tojásokon 789
