Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)
tegezi.” Érezte, nevetnie kellene ezen az oltyánok által terjesztett és elcsépelt ostobaságon, de feszült a hasa. Mindjárt rugdosni kezd az én kis Stefanom. Minek nevezzem? István-Stefan, az már fix, bár milyen felemelő lenne például: Bogdan, Dan, Rázván, Virgil, Radu, Traian, Dacian!... Nem, Dacian túl divatos, Politikailag divatos, sajnos. Ovidiu, és persze, Mihai, Mihail, mint Eminescu. Merre mentek haza?, kérdezte Ica mézesmázosan, holott bőgni szeretett volna. Zsolt földhöz csapta a cucliját, csupa por. Víz nincs a közelben, sörrel kell megmosnia. „Ez a János is állandóan az ivással törődik, pont, mint az apja! Ahelyett, hogy indulnánk már! Én aztán jól férjhez mentem, nem mondom.” Az Eminescun megyünk, válaszolt Pista Icának. Ce, ce, ce?, nézett szét csapkodó pillákkal Marióra. Semmi csecse, haide, (gyerünk), intett, vezényelt Mariórának felállást Vígh István. A régi főtérig együtt mentek, ott Já- nosék befordultak a Szatmár utcába. Zsolt ekkorra édesdeden aludt kocsijában, lehet, a sörös cuclitól. Attila azt leste, vannak-e motorkerékpárok a járdaszéleken, hátha felugorhat valamelyikre, hogy „brummogtassa”. Pompás mulatság, nem is érti, szülei miért ellenzik annyira? Anyja, az anyuci nyaklevessel, hátbavágással torolja meg, ha csak teheti, az ő „motorozásait”. „Kicsikorában” elnézőbb volt; nevetett és apucinak mutogatta: Nézd, János, nézd milyen ügyes Attilácska, egyem a húsikáját! Futásnak eredt, csikóként szö- kellt. Kukurikú, Kelemen, mit leltem a szemeten!, kiabálta. 17. Éjszaka, álmában János arra ébredt, hogy elkészült regénye, az Illés szekerén. Ámuldozott: elkészült, pedig tulajdonképpen alig-alig dolgozott rajta. A gyötrő és hovatovább észbontó folyamatok; légkörteremtő, ábrázolási, fogalmazási görcsök, tolófájások elmaradtak, az „újszülött”, a vaskos, súlyos kéziratköteg azonban nagyon is kézzelfogható volt. Forgatta, méricskélte, olvasgatta, Icának többször megmutatta. Most már örülhetsz, mondta Lázár Ilona, „imádott egyetlene”, csóválhatod a farkad. Pelenkákat dörzsölt a fehér zománcos, stilizált oroszlánmancs-lábas, fürdőszobai kádban. Epés szavai múló krátereket formáztak a sárgás mosóvíz tetején úszó, lebegő, pezsegő szappanhabba. János nem engedte magát befolyásolni; azonnal levelet írt Kacsó Sándornak, az Állami Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári részlege főszerkesztőjének. Kedves Kacsó bácsi, szólította meg, amitől az öreg (látva látta) annyira meghatódott, hogy zokogva, „hüppögve” munkaasztalára borult és könnyeivel azt teljesen elárasztotta. Már majdnem belefúlt sós „csapadékába”, amikor Bajor Andor, a kitartó, együttérző szerkesztőtárs, a Cincogó Felicián, Kajmán és Bodoni elvtársak megteremtője, atyja hozzá ugrott, hogy felszínre rángassa. Nem addig a, mesterem!, kiáltott Kacsóra, miközben hátul a galléiját markolta, kezdő szerzőért nem adhatod, nem adhatjuk be a kulcsot. Várd ki, várjuk ki a nagyokat, az élő klasszikusokat, Nagy Istvánt, Asztalos Istvánt, Kovács Györgyöt, Huszár Sándort, Sütő Andrást, Orosz Irént, Mikó Ervint, Horváth Istvánt, Horváth Imrét, Majtényi Eriket, Szász Jánost, Márki Zoltánt és (jaj, a hasam!) Molnos Lajost. Meg a többieket. Sokan vannak. Nem győzöm mind- annyiukat felsorolni. Kacsó Sándor erre megemberelte magát, Bajor Andor remegő kezét drapp színű viharkabátja galléijáról lefejtette, elhárította, majd 779
