Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

bizonnyal kiszúrja a szemét, de regénye, az Illés szekerén főhőse, Ifjú György sem „tétlenkedik”, kalandozásaival, gondolkodásmódjával jó úton jár ahhoz, hogy néhány vadrománt és renegát magyart megpukkasszon. A Liget Veresvízi utca határolta, gyermekvasúval elcsúfított sávja fölött bőszen megjelent a repülő gulya, Jánost kereste. Lufas Octavian tartományi propagandatitkár, a „főkolompos” feszesen kitárt karral állt máramarosi borzderes bikáján, „vo- tyija” kocsonyán lógva pásztázta a környéket; a kerthelyiséget, a sétányokat, a rezesbandák filagóriáját, a játszótereket, a teniszpályát, a nyugdíjasok házának előterét, a római katolikus templom udvarát, a keskenyvágányon kör- be-körbe pöfögő szerelvényt, és cseppet sem bánta, ha eközben Romulusz és Rémusz, a két rosszcsont a békáját harapdálja. János szeppenten lapult ugyan, annyit azonban megfigyelt, hogy Lufas békája a töménytelen munkát- lanságtól feltűnően satnya, petyhüdt. Latabár Kálmán ilyen elcsökevényese- dett karizmok mutogatásával képes halálra röhögtetni a „magyar munkásosztály” héber eredetű vezető rétegéből „verbuválódott” közönségét. Romulusz és Rémusz tejfogai elváshattak, mert tomamutatványokkal kísérleteztek. Előbb holmi pörgéssel-forgással akarták elbűvölni „Octavian bácsit”, ebhez készülődtek, amikor Bajor Andor éppen azt mondta Jánosnak Kolozsvár főterén: Imádom ezeket a kölyköket. Nézd, csak szopnak és szopnak. Nem unják meg. Ezek képesek lesznek itt örökre ezt művelni. Megtorpant, ballonkabátja zsebéből idegcsillapítós papírdobozocskát vett elő, rázogatta, mintha folyadékot tartalmazna, aztán hevesen remegő ujjakkal dundi gombokat csippentett ki belőle, megnézte őket és szájába dobta, mint Bálán János, Tereh „fóldesúr” bérese a pörkölt napraforgómagokat. Ide figyeljen, fiatal barátom, szólt Jánoshoz újra kilépve, ma csak a könyve kefelevonatával törődjék; olvassa el és holnap hozza be a szerkesztőségbe. Búcsúzóul kezet nyújtott. Kissé nyirkos volt a tenyere. Jánoskám, mondta Vígh Pista, miközben märägesti-i füsttel ette nikotinos körmei közé szorított miccseit, én az idén végzek a Nicolae Gri- gorescun, Bukarestben, és előre jelzem neked, egyetlen percig sem fogok ka- kecolni (szarakodni). Megyek az államhoz; ha kitaníttatott, adjon műtermet és megrendelést. Rengeteg megrendelést. Rajzolni akarok, meg festeni. Van olyan tervem, hogy restaurálom az ortodox templomokat. Ne is kérdezd, mi van azokban. Rothadás, nem egyéb. János, aki sem mint író, sem mint polgár nem várhatott, kérhetett, követelhetett a román államtól semmit, tehát eleve a „körön kívül” ücsöröghetett halála napjáig, tisztelettudóan megérdeklődte: No, és római katolikus templomok freskóinak a rendbetételéhez nem éreznél kedvet? Vígh István elnézően, az is lehet, inkább lekicsinylőén, azonkívül a magasból is, tekintett Jánosra. Az nem lenne üzlet, barátocskám. A római katolikus templomoknak Romániában előbb-utóbb befellegzik. A magyar iskoláknak is befellegzik. Úgy veszem észre, néhány brosúrával már is le vagy maradva. Ce, ce, ce?, kapott a brosúrán Marióra. A brosúra szó aranyló ka- csazsírkarika volt egy nagy tányér forró húslevesen. Olyanon, amilyet anyósa főz, amikor Istvánnal meglátogatja. Kanalával óvatosan „csapdába csalja” és hamm, bekapja. Próbálja ezt a moldovai csorbával megcselekedni! Vai, Doam- ne! (Jaj, Istenem!) Ezeknek a magyaroknak nemcsak gazdagságot, harjem eszet is adtál! Ezek tudják, mi a jó. A majorság máját, zúzáját nem vetik oda a disznónak, mint a moldovánok. Egyébként, az ördög tudja. Hirtelen halvány pír futott szét szép, szabályos arcán: „A moldován a disznóját önözi, az anyját

778