Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

16.

Megvan: Vígh Istvánnak csámpásan csoszogó volt a járása. Törzsét előre döntve lépegetett, majdnem úgy, mint a kaszások. Nyaranta, Gellért utcai látogatásaikor divatos bukaresti papucsokat viselt. Ezek a lábbelik két részből álltak, a talpból meg egy olyan szíjdarabkából, amely a nagy- és a második lábujj közé illeszkedett; az tette, hogy haladás közben a talp ne maradjon hátra. A csattogást azonban nem lehetett megtiltani neki. Örültek is ennek a régi főtéren csellengő, kerengő, bunkó bányaiak; szinte kiugrottak a bőrükből. Azonkívül Vígh István „lélegzetvétel nélkül” füstölt, a Főnix vegyigyárban (elnézést: a Gheorghe Gheorghiu-Dej Vegyipari Kombinátban) beválhatott volna kisebb kéménynek. Cigarettásdobozát (szűrő nélküli Märägesti) zsebre sem tette, gyufát pedig csak elvétve használt, talán hajnalban, amikor első „bagóját” meggyújtotta. Halmiban született, de Nagybányán nőtt fel, ott ütközött ki belőle először a tehetség. Hatvanban laktak, anyja varrt, mostohaapja, egy füstös képű, hadari oltyán, a vasútnál dolgozott, váltókezelőként vagy forgalmistaként, mindegy. Pista valódi apjáról alig-alig beszélt Jánosnak; meglehet, még Halmiban elvesztette. Roppant zavarta, hogy személyazonossági igazolványában Stefan keresztnéven szerepel. Sokat kilincselt, kérvényezett, míg végre Istvánra változtatta. Jánostól két évvel fiatalabb volt. Bukarestben végezte a képzőművészeti egyetemet. Uton-útfélen rajzolt. Jelentős grafikusnak ígérkezett, azonkívül „politizálni” is lehetett vele. Előfordult, hogy János (különösen vasárnap délelőttönként) kísérgette „rajzos” útjain. Mélázgattak a Klastromréten, a Ligetben, a Jókai-dombon. Találgatták, melyik fenyő, tölgy, bükk „láthatta” Petőfit, Jókait és mennyire „emlékezhetnek” rájuk. Természetesen, szóba került az íróság is, az írás. János bevallotta: tudatát és egész bensőjét tüzes vasként égeti a magyarság huszadik századi sorsa, Magyarország feldarabolása, a nemzet szétszóratása. Mindezt meg akarja fogalmazni, csak még nem tudhatja, hogyan. Messze világító, az egész történelmi Magyar- országot láttató fáklya kíván lenni a huszadik századnak nevezett időalagút- szakaszban. Magyarországnak muszáj újra egyesülnie. Bármi áron. Ennek érdekében még az ördöggel is üdvös szövetkezni. Vígh István rajzlapjait virgonc szél zörgette, ő fejét csóválva hümmögött, bajusza szárnyai felső inggombját verdesték. Nagy szavak ezek, Jánoskám, de mit okoskodjam? Fogj hozzá, dolgozz. Felemlegette az unalomig hallható, olvaható „nyelvi korlátokat” azután diadalmasan rátért a képzőművészet „nemzetközi” voltának bizo- nyítgatására. Vállalom a magyar nyelv „korlátáit”, szögezte le János. Magyaroknak írok, ez nekem elég. Betértek a Stadion nevű talponállóba, ittak egy- egy deci fehér pálinkát. A mostohaapám is ezt hörböli, amikor van pénze, nevetgélt vékony hangján Pista. A vén vaskalapos. Képzeld, előmászik a regáti (ókirálysági) sötétségből és rá egyenesen az én jó anyámra. Mint kolorádóbo- gár a burgonyaindára. Vígh István a későbbiekben is tartotta magát ahhoz, hogy a képzőművészet „nemzetközi”. De még hogy! Hamarosan levélben értesítette Jánost, hogy Bukarestben, az egyetemen megismerkedett jövendőbelijével, elveszi feleségül. Moldovai és oroszt tanul. Képet is mellékelt. A leányzó nem volt csúnya. Hatalmas szőke kontyot hordott. Kontyával együtt kényelmesen elfért Pista jobb hóna alatt. Onnan bámult a fényképezőgépbe és Jánosra. No, meg Icára. Mit szólsz? kérdezte János Icát. Odáig vagyok, vála776