Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - L. Simon László: "Az avantgárd maga a másság, a különbözés..." - Beszélgetés Petöcz Andrással
- A Kritika 1990/1-es számában megjelent cikkedben ezt írtad: „...a művészet és az irodalom máskéntgondolkodása: ez a mai és az egyedüli- ha még egyáltalán lehet ilyen kategóriában gondolkodni - avantgárd.” így látod most is?- A ’80-as években a máskéntgondolkodás meghatározó volt, számos alkotó másképpen akarta megfogalmazni az irodalmat, a művészetet, másképpen akart irodalmat és művészetet „csinálni”. Attitűdjüket a ’70-es évek végéhez képest kell értelmezni. A pártállam idején, alapvetően a kultúrpolitikának köszönhetően, a magyar költészet és a magyar próza is egyneműsített volt, azaz nem engedték a különböző irányzatok kibontakozását, hanem megpróbáltak a felszínen egyfajta népfrontos szemléletet fenntartani. Nem engedték a stílusirányzatok szerinti kapcsolódást, legfeljebb önálló személyiségek létét tűrték meg. Ezért természetes az, hogy a ’70-es években indult Tandori és költészete, mint az egyénnek a költészete emelkedett ki ebből az egyneműsített irodalomból. De az is jellemző volt, hogy a ’70-es évek irodalmában az a fajta underground-avantgárd művészet, ami jellemezte Erdély Miklós, Szentjóby, Balaskó költészetét, nem tudott érvényesülni. Gondoljunk csak a Szógettó című kötet több, ma (is) ismeretlen alkotójára. Ugyanakkor a ’80-as évek elejétől a lefojtottság változott, kicsit fölengedett, megjelentek a stílusirányzatok, és ezen belül az avantgárd valamiképpen a lázadás, a másképp gondolkodás metaforájává vált. Ilyen szempontból a Ver(s)ziók című antológia alapkőnek tekinthető. Nagyon jellemző, hogy ebben az antológiában elsősorban a fiatalabb nemzedék jelentkezett. De olyanok is benne voltak és óhatatlanul avantgárd színezetet kaptak, akikről később kiderült, hogy igazából nincs sok közük ezekhez a törekvésekhez. Olyanok tehát, akik valamiképpen a máskéntgondolkodás révén csatlakoztak az avantgárd irodalomhoz. Az avantgárd sosem integrált irodalom, nem akar a tömeghez csatlakozni, jellemzője a szembenállás. Ugyanakkor - és ez önellentmondás - fontosnak tartom, hogy az avantgárd művészet a köztudatban jobban jelen legyen, növekedjen az elismertsége. Egyébként a hazai művészettörténészek, irodalomtörténészek és újságírók - többnyire - nem értenek az avantgárdhoz, és nem mernek hozzászólni.- Van itt egy másik ellentmondás is. Azt írod, hogy a civil társadalom az avantgárd életfeltétele. Tehát életfeltétele a tolerancia, a másik elvének, személyiségének maximális tiszteletben tartása. De a szembenállás, a másság mindig feltételez egy ellentétes pozíciót. Említetted, hogy a posztsztálinista, szocialista kultúrpolitika idején, amikor az irodalom egysíkúvá tételére törekedtek, éppen az avantgárd szimbolizálta a más- kéntgondolkodást. Bár az avantgárd művész nem politizált, nem vállalt társadalmi szerepet, ám éppen azáltal, hogy másképpen gondolkodott, és ezt deklarálta, mégiscsak „politizálódott”.- Pontosan. Nem véletlen az, hogy az avantgárd művészetet és irodalmat, a pártállam megpróbálta elnyomni. A lehető legnehezebben kapta meg az avantgárd művészet és az irodalom a publikálási lehetőséget. Szerencsére a pártállam utolsó évtizedében kezdtek már kinyílni a kapuk, nem volt olyan 749
