Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

den mozdulatunkat látta, hallotta, saját testében érezte, mert valójában mozdulatlanul vigyázott bennünket annak a számunkra láthatatlan hálónak szívében, amiből őt is szőtték, míg ő, maga - rebbenés nélkül, csak a belőle, dereka rokkájáról letekeredő szálak keresték egymást, keresték medrüket, kuszálódtak egymásba és oldódtak ismét szép rendbe, s mindezt elgondolatlan gondolatai szerint, mert ahogy ott látom testét eregető pókként, aligha gondolt ő arra, hogy őt magát is beleszőtték a vizekbe, az elapadó vizekbe, hogy a vizeket is beleszőtték a levegőbe, a kiszáradó levegőbe, hogy a levegőt is beleszőtték az űr testnélküli testébe, hogy az űrt is beleszőtték az istenek tündöklésébe, hogy az istenek tündöklését is beleszőtték a semmi homályába, hogy a semmi homályát is beleszőtték a semmi ragyogó fátylába, hogy a nagy szövőmestert is beleszőtték a semmi-fátyol közepébe, hogy csak a közepet nem szőtte senki, ő az, akiből mindeneket szőnek, ebből az örökből, ebből az örök ismeretlenből - minderre nem is gondolhatott, hisz’ gondolatát és nemgondolatát, őt magát is ebből, a múlandó múlhatatlan hálójából szőtték.

Ez volt hát az a súlyos, az a nyolcadik nap, amikor Róza nagyanyám magamra hagyott, igaz, magára hagyta társaimat a kócos rakoncátlanokat, a simára fésült szelídeket, magára az udvarházzal s azzal az ővele egy testben lélegző szolgálókat, magára a közeli és távoli barátokat, a szomszédokat, akiknek házatája, miután nem volt többé hová átugorni egy szóra, megkérdezni mitől is sül nála ízesebbre, szaftosabbra a tejfölös lepény, vagy mivel borogassák