Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

szaporán távozott, hogy felöltse ünneplőjét. Ha a teljes képből egy-egy mozaikrészlet e kései megkülönböztető és darabokra tört időbe is átlopódzik, annak oka nem egyéb, mint bármelyik, eminnen szemlélve jelentéktelen töredékének részesülése a paradicsom teljességében. A különös csak az, hogy míg a kertben vagyunk és valóban ott vagyunk, senkit sem zárunk ki onnan, a sövény a kívülrekedtek számára mégis láthatatlanul, de átléphetetlenül is bezáródik. A kardél szigorú Adél néni, vagy foszforeszkáló szemeivel az egész megyét széltében-hosszában végigpásztázó Rebi néni, vagy éppen szöges botjával a kert talpalatnyi helyét sem kihagyva végigböngésző Áron bácsi, ha közelünkben is kotorta a füvet, nem gurult-e közé egy-egy eltévedt alma, hogyan is értette volna meg, miért nevetünk akkorát, amikor nagyanyám frissen mosott kezemet markába fogta, azután utánozni akarván én is az enyémbe akartam rejteni az övét, ám akárhányszor próbáltam, az sohsem fért belé, s bár előre tudtuk, hogy a viszonzás nem sikerül, mégis minden alkalommal úgy kacagtunk, mintha e játékot még sohsem próbáltuk volna, és ha az ilyen szívbéli nevetés közepette Áron bácsi, mint egy eddigelé a kertben ismeretlen göcsörtös fa, akárha a megnyílott földből füstölgőit volna elénk, menten elcsendesedtünk. Együttlétünk csendje és megszólalása, uj- jongása és olykor fátyolfelhője, egyetlen tengerszem-rezgés, amelyben külön- választhatatlan hullámhegy és hullámvölgy vize, ugyanaz szökik fel, majd bukik alá, ugyanaz zeng át a csenden, s ugyanaz a csend szunnyad a szóban. Többnyire akkor lebbentettük fel szavainkkal a puha csendpalástot, ha váratlan ajándékra bukkantunk, milyen hatalmas csend áradt, majd burkolt be ismét, amikor húsvét hétfőjén tojásra leltünk a fenyők alatt, - mi van a tojásban, faggattam mindentudását, - madár, - és még mi? - az ég és a föld, - és még mi? - az egész világ, - az egész világ? akkor mi is benne vagyunk? - bizony, bizony, - akkor vacsorára megettem az egész világot? - bizony megetted, - nagymama, akkor én is elrepülök? csak bólintott - igen, igen, - és megértettem.

Egy híd vezetett neveihez és nevei volt a híd, egy híd a bizonyossághoz, és a bizonyosság volt a híd, bizonyosság nemcsak az írnokának, bizonyosság a nagyszülőnek, mert míg az unoka nem válik híddá, az ős mire támassza az utat elhagyó hidat. De a hidat a városban, ha nevezték is Lyukashídnak, Kísértethídnak, Cigányhídnak, névtelen híd volt az, ki merte volna igazi nevét ismerni?

A szavakat tőle tanultam, de azt is, hogy a szavak oly gyöngéden közeledjenek a névhez, amelyből származnak, ahogy a tojáshoz érünk, míg fel nem törjük őrzi hamvát, láthatatlan esszenciájától nem különböző alakját az érzékelhe- tőben, a kezdet nélküli múltat és vég nélküli jövőt a jelen cél nélküli örömében, lüktető nyugalmában, ugyanígy örök nevünket a nemismerésben ismerve ne705