Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész

két-három méteren belül játszódott le. A színes üveggolyó vezérjátékos volt. A vonaltól indult, és a többi golyót, melyek égetett agyagból voltak színezve különböző színűekre, érintve nyerte el. Lehetett úgy, hogy egymás után leraktuk a színes golyókat és hüvelykujjunkkal pattintottuk az üveggolyót, melynek általános neve a játékban icsu volt. Volt ennek egy hazárd formája is, mit a nagymenők játszottak. Egy kis körbe, mit a földre rajzoltak, egy-egy marék kis golyót helyeztek, és icsuval dobták. Ahány golyó kigurult a körön kívül, az icsu érintésével, az nyereség volt. Aművészi koronája a játéknak pedig egymás icsujának elnyerése volt.

Egy ilyen mérkőzést akár egy egész délután is játszottak a nagymenők. Mi, kis megtűrt gyerekek néztük e nagy mérkőzéseket sötétedésig, még az iskolai leckét is felejtve, mert e játék izgalma csodálatosan szép volt.

így történt, hogy kétjátékos felmérve egymás icsujának az értékét, megegyeztek bizonyos számú érintésben a másik icsuja által, dobásból. Egy játékon belül lehetett tíz érintés az egyik és tizenöt a másik elnyerésére. Persze üveggolyón kívül volt már akkor, golyóscsapágyból származó acél icsu is, melynek értéke vetekedett minden gazdagság aranyával. Én láttam egyszer egy nagymenőt acélicsuval és egy vászonzacskó színes golyóval, melyhez hasonló gazdagságot azóta sem álmodtam soha életemben.

Elnézést kérek ezért a kitérőért, de ha tehetném, komoly tanulmányt tudnék írni erről a golyó játékról, melynek szenvedélye akkor vetekedett minden mással, a csodát és ismeretlent kereső gyermeki lelkűnkben. A golyók birtoklása teljes boldogság volt, és egy színes üveggolyóval megtoldva minden világot átfogó érzés, még a szürkét is színessé világítva teremtett körülöttünk csoda mesevilágot.

Szóval a barátom mutatta a színes üveggolyót - térdelve a kályha mellett büntetésből, mit jogosan és igazságosan rótt ránk román óvónőnk. Intettem neki, hogy gurítsa át nekem, hogy nézhessem meg közelebbről is a csodát, mit ő szívesen meg is tett.

Én miután kigyönyörködtem magam a golyó színeiben, visszagurítottam, mire ő, hogy térdeplő unalmunkat elűzzünk megint vissza. S már el is felejtettük büntetésünk, már a színes öröm ide-oda gurítgatásával, kitágult a világ, s a kályha mögötti, szűk lehetőség a végtelen tért jelentette nekünk. Persze észrevette óvónőnk és helyünkre kergetett, nagy szomorúságunkra, az öröm hasadékától megfosztva, amelyen által egymást egyetlen és szorosan összefüggő üveggolyó színei villogtak csak. Kár.

Már kívántam nagyon az iskolát. Romániában 7 éves korban mentünk iskolába. Valóban akkor igazán iskolaérett a gyermek. Bátyáink élményei, meséi, mind iskolaterepről valóak voltak, valahogy már én is vágytam a megismerésére a tudományt terjesztő épületeknek és közösségeknek.

Egy nap Édesanyám megfogta a kezemet, elvitt a város közepéig, és ott beíratott a Római Katolikus Elemibe. Ez volt a neve, így hívták. Messze volt, mint már említettem, de a város ipari és személyforgalma, kivéve egy-egy buszt, szekéren, szekérrel történt. így nem volt oly nagy veszély, mint később, a gyerekek biztonságos mozgására. Anyám csak egyszer vitt fel az iskolába, másnap már egyedül mentem és jöttem. Soha nem mentünk együtt a testvéreimmel, ez nem volt szokás, mindenki a saját korosztályával közlekedett.

659