Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész
pésznek a ténykedését órákig tudtam bámulni mozdulatlanságban fogva, bogy jeles művészünk ne küldjön el. Olyan nagy ládaféle volt ez az apparátus amivel dolgozott - egyben az előhívó a kép elkészítésének fénytől elzárt vegyi műhelye. És ezen a ládaoldalon, a fotóművész előbbi munkáiból a sikeresebb portré felvételei csalogatóként a rábámuló közönség részére. Volt külön egy kis ládikó: lábakon egy nagy fekete lepellel leborítva, mely alá bújva a nagy bűvész megörökítette az előtte leülő emberkét. Gyorsan dolgozott. Nem sokat beszélt, a felsőbbrendűség kifejezése ült az arcán. Miután a lemezt kiemelte, a fotót a ládából a hátsó nagy ládába helyezte egy résen keresztül, mely ravaszul egy textillel volt védve a fény behatolásától. Látni nem látta mit csinál, de úgylátszik kezei pontosan vezérelték és órája mutatta az időt. Ezen működése közben arca kifejezése jelen nem lévő emberé volt, ki messzire tekintett elgondolkozva a nehéz és csodás alkotás közepette. Senki sem szólt hozzá, nem is merte sürgetni, nehogy a csoda folyamatát megszakítsa botor, oda nem való, durva kérdéssel, vagy megjegyzéssel. A nagy alkotó kezei egy idő után megjelentek magukkal hozva egy vagy két papírdarabot a láda méhéből, kissé a megrendelő felé fordítva az erdményt hordozó oldalukat, csak úgy futólag nem kérve, várva véleményt, mert őt az nagyon sértené, hiszen nem közénk való. Csak a csodálkozás illette őt, az elismerés moraja és a tudomásulvétel a/iá-jának elnyújtott sóhaja. A napon szárítás után körbe is vágta különös recés ollójával, és úgy nyújtotta át, mint ki nem szívesen teszi pénzzé alkotását, de hát az élet kegyetlen, és neki is meg kell élnie. Leginkább ősszel a bevonuló katonákat fotózta, egy-két héttel a bevonulásuk után. Nem kell különösebben ecsetelnem, egyik olyan kopasz volt, mint a másik. Szinte karakter nélküliek voltak, az esettségben, egyszerűségben az otthonukból kitépett, hegyi parasztfiúk. Na ezeket az egyforma kopaszra nyírt fiúkat fényképezte igen nagy odaadással művészünk, és ezek a fiúk is úgy ültek mind a lencse elé, mint az én első kis szobraim. Egyenesen előre nézve, karjukat hajlítva, tenyerüket térdükre téve. Később, mikor már egy kicsit tágultak a szellemi távolságaim, találkoztam ezzel a magatartással egyes ókori kultúrákban. így ült bizony a fáraó is a „fényképésze” elé, aki örök időkre alkotta egyszerű pózának a képét gránitba vagy diorítba. Én pedig attól kezdve csinálgattam kis figuráimat, kis állataimat, Anyám rosszalló tekintetétől követve. Nem volt szabad bemennem a házba, mert az agyag bizony koszos, így kint legtöbbnyire a lépcsőn álmodtam a vizes agyagba most már mindazt, mit gyermeki örömöm diktált ujjaimnak. Persze ahogyan beköltöztünk Brassóba, engem beírattak a legközelebbi óvodába. Nem tudnám elmondani, hogy az ott eltöltött másfél év általában milyen volt, mert folyamatos emlékeim nincsenek róla. Csak egy pár élesebb kép maradt meg bennem, melynek érzelmi része egész életemre rögződött. Velem járt az óvodába egy kis magyar lány. Azért írom így, mert akkor óvoda ott csak román volt, annak ellenére, hogy az odajáró kisgyerekek nyolcvan százaléka magyar volt. Szóval egy kis szőke leányka, Babika. Szerelemre gyulladtam iránta, oly mélyen és nagy örömmel, hogy ma is átvilágít fénye ezen a végtelenül sötét századon itt Közép-Európában. Azt hiszem, valós a kisgyermekek tiszta érzelmi világa - mentesen minden érdektől, pénztől, politikától, kapzsiságtól, a birtoklásnak ördögi örömétől - menti meg újra és újra 657
