Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Fábián László: A tölgy metafizikája (esszé)

dés az, milyen közös gyökre megy vissza a görög, az óír, az aveszta, ószláv, gót stb. fa-jelölő hangsor, az Ódinok, Väinämöinenek sokkal inkább azt óhajtották fölkutatni, miért éppen az a hangsor jelöli az ős-gyökben és nem más. És - persze - miért éppen az a rúna és nem más? Ez az az ismeret, amely végképp belévész a végtelen múltba, embereken, héroszokon túli, tehát az isteni világba, ez az, amit talán Hénokh, Hermész Triszmegisztosz firtatott, revelációjuk ugyanis félreérthetetlenül a múlthoz fordul.

De mit lehet remélni egy ilyen ismeret megszerzésétől, milyen titkot rejthet ez a lelet?

Nem többet és nem kevesebbet, mint a világ egységének gondolatát, pontosan azt, amit Hermész Triszmegisztosz formulája is tartalmaz:„az, ami lent van, az van fönt is”; azazhogy a fa, annak megnevezése, valamiféle írásos jelölése szoros egységben, megfelelésben áll a természettel, az egész univerzummal, az univerzumban létező emberrel, és nem utolsó sorban azzal, hogy mindebben az ember lét-érzékelésével egyetemben van jelen, azaz: transzcendenciája is az egész része. Derrida, aki annyiszor vallja magát az írás népe mániákus képviselőjének, nem is tehet mást, minthogy újra meg újra arra a Másikra vadásszon, ha egyszer saját története (nem privát értelemben használom a jelzőt) foglalkoztatja, annak leglényegét kívánja földeríteni.

(Ehhez képest - ismétlem - az a fajta szimbolika, amely a mélylélektanból sugárzódik át a fára, fölöttébb triviális. Ugyanakkor megengedem, bizonyos késztetés mégiscsak érkezhet hasonló jelképiség fölállítására. Freud beszél róla, hogy általában - tehát nem a fatörzsre figyelve - a fa bizonyos fajta nőiség megjelenítése az álomban. Hozzátehetném, hogy annak idején, amikor még a zsennyei tölgyóriás odva nem volt bebetonozva, félreérthetetlen jelként tátongott környezetében, és csalogatott bennünket, gyerekeket, kisdiákokat belsőjébe, ahol tanítóstól megfért a katolikus községi elemi iskola négy alsó osztálya. Fölidézem egy másik élményemet is ezzel kapcsolatosan, noha számolnom kell a váddal, hogy későbbi ismereteket vetítek vissza az ártatlan (?) gyerekkorra. Valami tagosítás folytán volt egy darab földünk egy időben, amelyik a faluba vezető úttól indult és a rétig tartott. A rét felőli szélén hatalmas szomorúfűz hullámoztatta földig érő sörényét. Míg nagyanyám, anyám kapált, számtalanszor bújtam meg a sűrű vesszők rejtekében vaskos törzséhez tá- maszkodva-élvezve titokzatos védelmét.)

Visszakanyarodva a jelek, betűk kérdéséhez, a Zohár is fölveti ezt. „Egy hagyomány úgy tanítja, hogy midőn a Szent, áldott legyen, megteremté a világot, az értelem nélkül való világba betűket vésett, melyek a hit misztériumát képviselik; Belevéste a Jód, Hé, Waw, Hé betűket, melyek egybefoglalják az odafenti és az idelenti világokat.”15 Magától érthetődik, hogy vissza utaljak Hermész Triszmegisztoszra, az általa alkalmazott analógia-formulára. Különös, mennyire rokon szándék mutatkozik meg a modern művész elképzelésében: „1970 júliusában kezdtem belebonyolódni, mikor Németországba mentem a ’Strassenkunst Hannover’ alkalmából magvalósítandó terv megbeszélésére, és láttam a Húsvéti Tűzkereket az ottani Historisches Museumban: FA ÉS TŰZ. Betűkre gondoltam, amelyeket billogokkal égetnek a fába, olyanokkal, amelyeket a szarvasmarhák billogozására használnak, és fa tárgyakra, amelyeket lassan beborít a Zuzmó, Moha, Repkény, Vadszőlő vagy kis-levelű nö643