Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Fábián László: A tölgy metafizikája (esszé)
öreg tölgy megjelent neki álmában, és azt mondta: ’Miért hasonlítasz engem a termő fákhoz? A galagonyához, a körtéhez, a narancshoz, az almafához, és a többiekhez? Még mielőtt megérlelnék gyümölcseiket, az emberek nekik esnek és bántalmazzák őket. Saját ajándékaik hoznak bajt rájuk, és idő előtt elpusztulnak. Ez történik mindenütt, és ezért próbálok már régóta teljesen használhatatlanná válni. Te, szegény halandó! képzeld el, ha bármi hasznom is lenne, lehetnék-e ilyen hatalmas? Mi több, te is, és én is teremtmények vagyunk. Hogyan emelheti magát egy teremtény oly magasra, hogy megítéljen egy másikat? Te, értéktelen halandó ember, mit tudsz te a haszontalan fákról?’ Az ács miután felébredt, elgondolkozott az álmáról, és később, amikor az inasa megkérdezte, miért éppen ez a fa védelmezi a fóldoltárt, azt felelte: ’ Fogd be a szád! Ne halljak többet erről! Áfa azért nőtt éppen ezen a helyen, mert bárhol másutt az emberek rosszul bántak volna vele. Ha nem a fóldoltár fája lenne, bizonyára kivágták volna már.’7 A történet a pszichológus megvilágításában természetesen arról szól, hogy egy visszahúzódó, látszólag terméketlen élet is lehet egy emberi sors kiteljesülése, és ebben az értelemben szimbolikus. (Hogy éppen a tölgy a jelkép, az - persze - egyáltalán nem véletlen, hiszen jelképi funkciókat másutt is fölvett, noha netán más vonatkozásokkal. (A magunk szemszögéből alighanem sokkalta lényegesebb a tölgy véleménye: „Hogyan emelheti magát egy teremtmény oly magasra, hogy megítéljen egy másikat?” Valóban: hogyan? Ha akarom, akkor ez a mély-ökológia alapkérdése. Noha az ’ökológia’ kifejezés mára mindinkább elveszti eredeti, haeckeli jelentését, a kérdés még Haeckel számára is jogos volna. A világ, az élő természet romlása pontosan az ember gátlástalan hatalomvágyával, mindent leigázó akaratával, cinikus gőgjével kapcsolatos. A fejlődés gondolatának zabolázhatatlan mámora fölszabadított az emberben minden gátlást, megeresztette természetes fékeit, az ember pedig elhitte, szabadon cselekedhet, eredményei igazolják. Ismerjük az eredményeket. A zsennyei nagy tölgyfa — úgy gondolom — megéri még az ezredfordulót, de igenis szemtanúja vagyok szomorú haldoklásának, amelyet a meggondolatlan ember okozott. Az én szememben így válik mindinkább szimbólummá a tölgy. Éppenséggel ez a fa, amelyiknek társaságában annyiszor megfordultam. Az a beláthatatlan, emberileg érzékelhetetlen idő, amely a múltját jelenti (visszatérő rögeszmém, hogy emlékei lehetnek az Árpádok koráról, esetleg alatta pihenhetett meg hadaival Könyves Kálmán, amikor nyugati végeink mentén a fosztogató, dúló kereszteseket végigkísérte, hogy népe biztonságát garantálhassa, láthatta Mátyás hadait, Rákóczi kurucait), és amely beépülve jelenébe iziben megsemmisül — az emberi rontás eredményeképpen. A természet tragikus sorsának jelképe. Magánmítoszaim összeomlásáé. Ez fáj a legjobban. Az ember, aki közvetlen és személyes kapcsolatban élt a természet egyik csodájával, mert megadatott neki, meglopva, kirabolva és megalázva érzi magát élménye elorozásától. Elképzelek egy druida papot, aki fölkeresi megszokott áldozóhelyét, és csak egy tüsköt, egy levágott csonkot talál: lelketlen fa639
