Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
az angyal pedig ott sugárzott a sűrű fényben, a sötét fényben, az eddig hívó, lendíti, csillagzenét magába nyelő fekete fényben, vagy már olyan, a min- denséget léttel betölti éneket zengett, hogy az bele se fért gyermekfülünkbe, ott állt az angyal, mosolygott, ott, a rég szétfoszlott hágcsók felett a magasságban, kezét nyújtotta, csak érinteni kell és nem zuhanunk, csak érinteni, és ott vagyunk, és megtörténik AZ, de az angyal szól: add ide Rózsi babát! én Rózsit szívemre szorítom, de ő szólt utoljára, angyalok mindig utoljára szólnak: csak magad jöhetsz! - én pedig Rózsit hétéves korom minden erejével ölelem magamba a fénylebegés megszűnt, a szivárványhíd nem röpített és szivárványhidat mi nem röpítettünk, nem emelkedett az és mi nem emeltük, ott állt rozzantan és sántán az elkorhadt pillér felé billenve, magam pedig a beszakadt deszka egyik, még tartó jégsíkos oldalán összekuporodva, dideregve, a létrahíd utolsó fokáról, az igaziról oda zuhanva, a szánkó korhadt faroncson függött, vállamon a nyitott szájú kosárka, levonós kép, füzet, színes ceruza, meg hét arasznyi bíbor bársony, abból lesz Rózsi báliruhája, egy sem esett ki, hátamat friss hó lepte, a befagyott vizet is, és mind a bokrokat, kristálycsendjében szen- dergett a part, minden úgy, mintha semmi sem történt volna, mintha szivárványhíd sosem szökkent volna----de Rózsi, Rózsi, te hová lennél? ó, R ózsi mért nem vigyáztál! mert Rózsi babám pontosan a híd alatt, a hiányzó deszka alatt ott feküdt, behunyt szemének csupán egy háromszöglet festék- híjas nyílásával a befagyott vizen, s ha az őrangyal közel, vagy távol, mindeddig érinthetetlen volt, most, amidőn Rózsit a hídroncs alól indultam kihalászni, szabad kezemet ő érintette, én selyemlábába fogództam s nem is tágított oldalamról míg csak kiálló kő- és jégbuckákkal küszködve, mászva, csúszva, bukdácsolva a túlpartra nem vergődtem, a Koldussikátor túlvégéről még egyszer visszanéztem, a hógomolyagban eltűnt a híd, eltűnt a patak - szívemre szorított üres karomból Rózsi, az elfoszló angyalködöt kiáltásom még elérte: Rózsi, Rózsi mikor jössz vissza? - majd karácsonyra. (Folytatjuk) 633
