Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
együtt, mindahány másképp, mindahány egyet - mind az ölében, abban a tágranyílt szemben----tömérdek játék, csillogó homokszemcse, lovacska, ke cske, nézd csak, Micu cica, és anya is ott van, apa is, Mari is, a rácsos ágyam, felette kép ezüst keretben, madár a lába, viszi a patak erre, meg arra, de a part marad, ott lenn a vízben áll, viszi és meg sem mozdul, olyan ez, mintha az égen szállna, lenn is és fenn is a messze fényességben, abban a tele tükörben, nyitott szemében, azon a fán, azon a terbélyen, fenn a gyökere, koronája lent tükörmélyen, Rózsi, te kérdezd, igazában hol van, a vízfenéken, vagy az égen, vagy ott az ég is, mélyen, a legeslegmélyen, széles ölében, és honnan száll az édes muzsika, cseng, peng, csobog, alá és felrepül, szökkenő hangok, hab alá buknak, táncolnak, hancuroznak, úszik velünk a víz, a part marad, hová viszi, erre, vagy arra, kérdezd helyettem Rózsi, mikor tér vissza ha majd mind elszállt, az utolsó eléri az elsőt, akkor a gyümölcs nem fut a virágtól, akkor a csíra nem fut el a magtól, nincs több bújócska, nincs több kergetősdi, majd ha a tenger az égben, ég a tengerben, abban az aranytojásban, abban az óriás, abban az esőcseppnél is parányibb szemben. Y Y Y Y És valóban, minden úgy, ahogy Mari mondta, de ő, aki a teljes sajtárban, a tapasztó anyaggal tele dézsában, a háborgó mosóüstben, a szakajtó száján csorduló hólyagvető kovászban látta a teremtés erezetéből kikelő magok bontakozását és bomlását, s valamennyit néven nevezve látta, nem vonva különbséget elmúlt és eljövendő kép között, elcsendesült és felcsendülő hang között, s így a jelenés és történése között sem, a vonulásból önmagát se ki nem emelve, sem attól külön érzékelve, a kezdetnélküli és végeszakadtalan forgószéllel együtt peregve, szédülve, arra már sohasem eszmélt, hogy nemcsak nevek vannak, van szó, és van a megszólítás a jelen vissza nem térő órájában, annak a forgatagból kiemelt és kivételes helyén mi magunk, a megálló és megállító, a felszálló és visszazuhanó, maga a megtörténés. Mari a megszólítással testté váló névről mit sem sejtett. Amint olvasóján behunyt szemmel is teljes bizonyossággal az imagyöngyöket, úgy a dolgok egymásutánjában is összetéveszthetetlenül pergette a neveket, talán még azt is magától érthetődően, hogy az írás íródik valahol a láthatatlanban, de itt lenn, a bizonyosban nem más az, mint a frissen fejt tej és a megkelt tészta és az oltott mész buborékaiból leolvasható világfolyás, és épp e bizonyosságra építve nem is törekedett az iskolában tanulható írás gyakorlására, igen, a neveket, a neveket olvasta buzó szájjal vízfolyásként sárból, felhőből, béka- kuruttyból, szarkafarka billegésből, olvsta és ismerte, ám nem az eszméletet a név valóságára, arra, hogyha 629
