Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
erre fellángol, az apró fa tüzet fog, az első füst küszködik a külvilág erejével és az ágyakból felpárolgó álommal, végül diadalmasan fellobog, a szelet ma- gábanyeli, dühét táplálja vele, az álmokat a kéményen kikergeti, az óvatosan résre hagyott ajtót a szél kivágja, a betörő légzuhany arcunkba harap, az ablak ezidáig védelmező enyhe párája lecsurog, kivilágosodott, áttetsző tábláján egy másik világ, a nappali kegyetlenül kisöpri a sötét látomásait, és akárha sose lett volna éjjel, minden kezdődik élőről------a tegnap kezdődik él őről? Rózsi, mondd, ma van holnap? Rózsi mindentudása azonban hiánytalan és ingathatatlan, változatlan az, akár ő maga, se nem növekszik, se nem fogyatkozik, se nem öregszik, se meg nem újul,---mi az, hogy holnap, mi az, hogy tegnap, most van a tegnap, most van a holnap, most van az igazi, most megyünk és ott lesz, ott van, mindig ott - és mi, és a csodanap, és alig vártuk, és igyekeztünk az öltözködéssel, reggelivel, hogy legyünk már ott, ahol megtörténik AZ. Ilyenkor, karácsony közeledtén Mikulás az irgalom enyhítő pelyheivel hintette az ó-város, az új-város hétköznapbarázdás homlokát, puha havával szelídítette a konyhacsörömpölést, a civódást, a szükséget, a pazarlást, a lázat, a nagyravágyást, a szennyet, a túlbuzgalmat, könyörülőn a bűnfoltos barmokon és bűnbesodró elöljárókon, nem téve különbséget a baromfiudvarok és rangosok díszkertje, az ólak zsuppfedele és a petróleumkereskedő (nagyban és kicsinyben, hosszú lejáratú hitelre más megyebeliek számára is) palatornyos, sem a zsindelyes kálvinista és a patinássá nemesedett római katolikus templom réztomya, de még az élők fedele és a holtak halmai között sem. Szemünket üdítő, szívünket melegítő jóság hava, béke hava, tisztaság hava, szobánk faláról mutatóujjának sugárzásával az esztendő árnyait egyszeribe eltörölve a házat kivilágította, a hangzavart, a sérelmek, a szemrehányás, a csipkelődés mérgét, a kuszáit sóhaj zöngéjét láthatatlan simítással lemosva egyszer egész hangokká fényesítette, s úgy csengtek azok vissza fehéren és mégis halkan a meszelt falakról, váltakozva és derűsen összejátszva a cserépkályha piros pattogásával, akárha azon a napon együtt születtek volna. Az első gyermekkacagással vegyülő száncsengés és a karácsonyi angyal csengetése között a hócsend minden zajt betakart, azután Mikulás, mint aki a karácsonyi kapukat megnyílásra előkészítette, miután az ég könyörületét ránkhullatta, a hóba öltöztetett város felett széttárta az aranykék boltozatot a ránk zuhogó napnak, a fagysugárzó rövid napoknak. Mikulás hóteste, amilyen nesztelen meglepetéssel merült fel, olyan érinthetetlen varázsfényfá- tyolban illant tova, de nyomát otthagyta a valamennyi zugot beragyogó hókristályban. Milyen lágyan és mégis ruganyosán, milyen komolyan és mégis tréfásan csikorogtak az utak, csillogtak a tetők, csupán a kémények füstmelege csorgatott a vastag fehér bundába mókás vörösbarna csodafigurákat, nem, a karácsonyi angyal, akár a tetőn pihent meg kezében az égi fenyővel, akár a kerteken ült meg türelmesen várva, ürüljön meg a gyermekzsibon625
