Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Kiss Ferenc: Napló

gúnyolódást. Nem félt a közvéleménytől. Ennek leghajmeresztőbb példáját egy éjszakai riadó során produkálta.

Volt egy századosunk, a zászlóaljparancsnok. Úgy emlékszem Vasadinak hívták. Ő hajdan munkás lehetett, bár annak sem lehetett igazi. Amikor Vésztőn parancsnokunkká lett, már igen a végét járta: ivott, és a kiképzést teljesen elhanyagolta. Egyszer vele voltam (hegedűsként) egy lakodalmon, amit egyik sorkatonája vagy altisztje ült a közeli tanya egyik hajadonjával. Részeg volt, s az egész lakodalmat semmibe véve magát mulattatta egész éjszaka. Otrombán, utálatosan. Meleg lévén levetette az ingét is (volt alatta tornaing), s úgy táncolt. Akivel akart, s aki tetszett neki, azt nem adta át senkinek. így a menyasszonyt is ő gyötörte egész éjszaka, a parasztok zúgolódtak, de csak csendben, mert a vő parancsnokát nem merték megsérteni. (Sokat gondoltam arra, hogy nálunk azért nem tűrték volna el ezt az ízetlenséget, de ezek a békési szegények a Wencheim-birtokon megtanulták a türelmet.) Mikor már tűrhetetlen volt a helyzet, valaki elment a táborba, s jelentette, hogy a százados elvtárs mit csinál. A törzsfőnök utána jött, s előbb szépen, aztán vitatkozva megpróbálta hazavinni. Vasadi pofon vágta a különben csendes emberkét. Ebből, meg a szovjet ösztöndíjasok jelentéseiből aztán nagy baja lett. Többet nem is láttuk. Állítólag (lefokozták és) leszerelték. Akkor éjszaka be is vonultunk Mezőtúrra, hogy ott hatékonyabban okíthassanak bennünket.

Nos, egyszer egy éjszaka, a dorbézolásból hazatérő Vasadi riadót fuvatott. Nem akart még lefeküdni. Az éjszakai riadót a legfőbb rosszaságok között tartották számon a nappali hajszában elgyötört, hullaként alvó egyetemisták. Zordan sorakoztunk tehát, s mikor Vasadi botladozó nyelven kiadott vezényszavát hallottuk csak nőtt bennünk a keserűség.

így meneteltünk egy félórányit az egész zászlóalj a csabai útig, s ott egy hídon (a Körös hídon) megálltunk. A sz.p. balra át-ot vezényeltetek, s akkor a részegség sajátos akcentusával katonásan feltette a kérdést: „Tudják, miért jöttünk ide? Na, ki tudja, miért volt ez a riadó?” - Az esedékes feleletet persze mindenki tudta, de egy ember se szólalt meg. Vasadi megérezte, hogy lázad a zászlóalj, s emeltebb hangon ismét megkérdezte: „Senki sem tudja, miért kellett ez a riadó?” S ekkor - mindnyájunk megdöbbenésére - a kívánatos katonai hangon megszólalt Gosztonyi, és ezt mondta: „Mert Szuva(r)ov, a nagy orosz hadvezér megmondta, hogy inkább egy vödö(r) izzadság a gyakorlóté(r)en, mint egy csepp vé(r) a ha(r)cté(r)en”.

„Helyes” - válaszolt Vasadi s kiadta a parancsot a bevonulásra. Mi pedig köptünk az utálattól, s aztán ha megzavartak bennünket, az akasztófahumor leggyakoribb megnyilatkozásaként idéztük Szuvarov szavait.

Ma este, mikor meghallottam, hogy Gosztonyi Péterrel fog beszélgetni Gyulai Ernő (?), érthető hát, ha felfigyeltem a névre. Gosztonyi persze sok van, így nagy izgalommal vártam, raccsol-e a baseli történész? Raccsolt. És beszédének egész mohósága, törtető lendülete, mely csak kirívóbbá tette a fogalmazás hitványságát - minden kétséget kizáróan őt idézte.

És a beszélgetés egyébként is érdekes volt. Gosztonyi kolléga elmondta, mit dolgoznak a Nyugaton élő történészek. Említette a Deákról, Kossuthról, Görgeyről, Széchenyiről készült vagy készülő munkákat. Van könyv a II. hadsereg harcairól, a magyar párt történetéről is készül (Tőkés?); dolgoznak az angol-magyar kapcsolatokról szóló munkán is.

622