Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Rónay László: Bárdos László: Láthatatlan párbajok

inkkel, s a legkevésbé sem törődünk azzal a „kegyelmi látószöggel”, amelyből megismerhetnénk az igazán fontos dolgokat és a legmélyebb emberi tartalmakat. Vajon valóban látnak bennünket valahonnan? Figyelnek? Gondjuk van hajunk minden szálára? S ha így van, ha így volna, miképpen lehetünk méltóak erre a titokzatos gondoskodásra? Ez a kérdés tér vissza új és új változatokban Bárdos László újabb verseiben, amelyeknek természetét már meg is határoztuk: filozofikus lírikus, az életnek azok a kérdései foglalkoztatják, amelyekkel minden felelősséggel élő, léte értelmével és rendeltetésével tisztába jönni vágyó ember igyekszik számot vetni.

Életünk folytonos növekedés. Bárdos László ezt a folyamatot is ábrázolja. Ahogy belenövünk a közösségbe, ahogy befogadnak, megbecsülnek, számon tartanak, ugyanakkor azonban az idősebbek szemében továbbra is gyermekek maradunk, s ezért intenek folyvást bennünket: meg ne fázzunk, vegyünk kalapot vagy sapkát, öltözzünk melegen. Ez a megőrzött gyermekség tesz igazán nagykorúvá, hiszen vele azokat az érzéseket védelmezzük, amelyeket a világ tagadni látszik. A gyermekállapot tesz szüntelenül kíváncsivá, kérdezővé. így teszi lehetővé ismereteink gyarapítását és belső, lelki gazdagodásunkat. A gyermek ugyanis még őriz magában valamiféle sejtelmet abból a szebb és boldogabb világból, amelyből érkezett. Amíg ezek szabják meg létét, boldog még boldogtalanságában is. Persze nemcsak a nyugalmas világra emlékezik, hanem léte felsebző, boldogtalan tényeire, eseményeire is. A kétféle emlékezet egybejátszatása Bárdos László költészetének egyik legnagyobb erőssége és legvonzóbb sajátja. Ez is olyan feszültségteremtő tényezője verseinek, amely folytonos párviadalra készteti. Szűk szoba négyszögében, magányosan, emlékek és vágyak rácsai közül is beláthatatlan távlatokba tekint, s miközben álomra hajtja fejét, tudata falán megjelennek azok a képzetek, amelyeket nem gátolhatnak áradásukban a falak, röptűket nem bizonytalanítja el a sötétség sem.

Aki folytonos „imperativusok között él”, s aki tudatában van kicsinységének, kiszolgáltatottságának és elesett voltának, szükségképpen a létről is úgy tudósít, mint töredezett valóságelemek együtteséről. Idézem a rendkívül szép Egyhelyben befejező sorait: „Darab. Egy darabnyi hely. Nincs távlatod, - nem látsz rá úgy a létre, hogy ne kelljen pirulnod, - szavak előtt, mint szépség, eleváció. - Mint indulás, mint keresés, mint egybefogás. - Szegként is aludhatsz. Emlékszel, tudod.”

Bárdos László versépítését pontosságra törekvés jellemzi. Ahogy tudatában pillanatok soraként jelenik meg a lét, úgy ezek egymásutánját leképezve mondatai is a leglényegesebb közlésekre redukálódnak, nincsen bennük semmi fölösleges: képek és sokszor igei állítmányok nélkül követik a tudatfolyamot, pontosabban annak kimerevített érzéstömbjeit. S mivel a képzettársítások rendszerint nem alkotnak logikus folyamatot, a költő szembetalálja magát a modern vers egyik legizgalmasabb kérdésével, hogyan alkosson ezekből a széttöredezett, valahol mégis egybetartozó és egymást kiegészítő gondolattörmelékekből egységet. Vannak lírikusok, akik tudatosan törekszenek arra, hogy versük ne is alkosson áttekinthető egészet, hiszen így vélik megjeleníthetni a világ zavarát. És vannak mások, akik szinte heroikus erőfeszítéssel mégis állapotrajzzá igyekeznek kiegészíteni érzéseik egymásutánját. Bárdos László az utóbbiak közé tartozik. Ez azért sikerülhet, mert mint említettük,

558