Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Tóth Károly: Galambosi László: Sarkig tárt élet
a magánéleti szférákhoz tartozókról a szakralitás (vallás, természetmítosz) hangján szól. Az eddig elmondottak, főként ami belőlük a versvilág gazdag pompájára vonatkozik, pont és ellenpont összefüggésében szemlélhetők. Ez azt jelenti, hogy ez a fényes, fényesülni akaró világ telis-teli van vívódással, viaskodással, harccal, a teljességnek a teljességakarásnak, a megsemmisüléstől fenyegetett gyötrő félelmével. Hadd hivatkozzam itt csak egy versre, a Korbáccsal vezényelt fold címűre. A hóhércsuklyás fejű sötétség ontja pallosával (mennyi fegyver pusztít más helyeken is!) örömök vérét, megtört csillag zokog, a „Hüllőtorkú világ” „csont örvényt ropogtat”, az ínség „szorongatja ingét”, a falvakban a „nyomor kutyái csaholnak”, a „Riasztott” vadállatként „hőköl a bizalom”, a holtak pedig „Egymáshoz csapódva / keringnek...” Ez az a pont, amikor azt mondhatjuk, ennél tovább már nemigen lehet továbbmenni. Ez a kozmikusán szürreális katasztrófatudat kettős gyökerű. Az egyik az egységnek, az egészben látásnak az igényéből következik, amikor is a világot szemlélő, átélő nem vonhatja ki magát az ellentétesség kínzóan kötelező átélésétől. Nem vonhatja ki magát, mert hite szerint ez az erkölcs feltétele. Másfelől a világot szemlélő, átélő, az esetleges látszat ellenére sem törekszik a helyzet túlfokozására. Nem „akarja” így vagy úgy látni a világot, hanem a természetszerűleg megtalált, de erőfeszítésként létrejött nézőpont birtokában, mintegy hagyja kifejlődni, megmutatkozni a maga valóságában. „Viaskodó bogáncs”, és egymáshoz csapódva keringő holtak egyazon létbeli kín gyötröttjei. De tudjuk, tudnunk kell, hogy a legerősebb bizalom a legvégletesebb reménytelenség közelében jöhet létre. A folyvást nyíló meredélyt látva. így, ekkor adva magának esélyt az örökös felemelkedésre. Az utolsó ítélet képeit (valóságát?) látó éppen annyival jár előtte a pusztulásnak, fagy, tél, halál, pallos, gőg erőszakának, amennyire mondjuk a „sosem rogyunk térdre” (egy versben kimondott) szándéka a voltaképpeni térdre rogyásnak. A képzeletbeli meridiánon, mint főkörön mozogva együtt, egybeláthatóvá válik a zenit, a tetőpont, és a még feljebb, a nadir, a mélypont, és a még alább. Ha arra kellene válaszolnom röviden, s így óhatatlanul elnagyolva, elhir- telenkedve, hogy milyen költészet is e kötet alapján Galambosi Lászlóé, akkor azt válaszolnám, hogy nagyigényű költészet. Abban, hogy az egészet akaija látni. Kevesen vagyunk ezzel így, ezzel az igénnyel rendelkezők. Sok minden akadálya lehet ennek. A kishitűség például, vagy az, hogy számunkra a kis hit lehetősége adatott meg. Többen vagyunk a kételkedők, vagy a tagadók. De kérdezem: nem létünk - akár köznapi életünk - feltétele-e, hogy önmaga életerőbeli, szellemi, lelki bőségét folyamatosan tudja, vallja, követelje, félje - és kívánja? Nem másként, hanem költőileg is átélve, ahogy valószínűleg nehezebb? Lehet, hogy a költőnek-költészetnek a schilleri elhatárolásával, miszerint a természetes módon érző költő a naiv, a természeteset kereső a szentimentális, ma már nem sokra megyünk. Azonban innen megközelítve Galambosi László verseit, őt magát, mégis azt mondanám, hogy ő olyan, mint egy naiv költő. De mindjárt hozzátenném, egy bonyolult és szent naivitás értelmében az. Amely elutasítja a belenyugvó, megelégedő kiegyenlítettséget. Tiltakozik az ellen, hogy álljunk be a sorba, s legyünk olyanok, ahogy a kívánalmak diktálják. Azt mondja, hogy a lét élet nem lehet a mindennapi talpalások 555
