Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)
rulkozik a Tevere-Tiberis nagy időket viselő hídjaival, platánsorával, kis életű vadkacsáival, arányosítom a Dunához a folyót, a Margit-szigethez az Isola Tiberinát. Módszeresen indulok évezredeket visszafelé, rövid úton, gyalog. A folyó felől pillantom meg a Forum Romanumot. Süti a nap a romok fehér csontvázait. Itt minden magasság az oszlopok mértéke, a mélység a puszta fundamentumok szerint való. Akár a sírkertben, egyik emlékmű semlegesíti a másikat, s felejteti azokat, akikért állították. Pedig a köveken száladzó fű is azt suttogja, legelő volt itt valaha, kecske- és birkanyájak gömbölyödtek, szökdeltek az őspásztorok nyomában, kalyiba alá rakták a város alapkövét, s Saturnus templomává, Curiává, diadalívekké gazdagították, amit iderombolt a történelem; születtek, szerettek, szónokoltak, cirkuszoztak, öltek, betegségben sorvadtak el istencsászárok és alattvalók, szabadok és rabok, pásztorok és földművelők, kereskedők, katonák, kéjnők. És folytatódtak az utódok erősebb, gyengébb génjeiben. Hatalmas Aquincumban, óriási Fenékpusztán érzem magamat. Ami a romokból hiányzik, éppúgy beleépült a házakba, palotákba, templomokba a gyakorlatias gondolkodás szerint, mint Fenékpuszta bazilikáinak kövei a Festeticsek lóistállójába. De itt a Forum Romanum a birodalom muzeális világkiállítása lett, bekerített és mégis bezárhatatlan a gondolat röptére bocsátva. Az én első biztos pillantásom Septimius Severus diadalívén állapodik meg, mert közöm van hozzá, ha a pannóniai légiók éléről választott császár emeltette ide. Marcus Aurelius lovasszobrát keresem a Capitolium Michelangelo képezte terén, hiányzik a talapzatról, a múzeum kirakatában találok rá véletlenül. Bölcsen intő, fenséges szelídség a büszke lovon, s hogy a gyeplőt kiszakította kezéből az idő, kifejezőbb, gazdájával együttvalóbb a kengyel nélkül is. A Garam felől lezúduló barbárok ellen harcolt a Dunánál, s ott érte a halálos betegség tágabb vidékemen. Ami a japán turistáknak művészi élmény, nekem hazai történelem is, akár Constantinus diadalíve a franciáknak, melynek napóleoni párja fénylik a Champs-Elysées-n. De a Colosseum parányivá csökkenti önbizalmamat. A méretektől tériszonyosan szédülök, behúz a meredek űr, s lerántana, holdbéli táj történik meg velem, s már azért is megvásárolnám a műanyag makettet, hogy tenyeremben tarthassam az erő kicsi mását, s fól- melegítsem hőmérsékletemmel. Csak a lenyugvó nap kezesíti hozzám a Colosseumot. Mit érezhették az arénában a gladiátorok? S a római megszálló telepes a Bakonyban madaras mozaikjaitól elfordulva felejtvén birodalmi mámorát, önbizalmát? Megrémült-e legalább egy pillanatra Galilei a távcsőbe fogott, kitágult világmindenségtől? Hasonló nagyratöréssel alázna meg Traianus oszlopa, a Szent Péter-bazi- lika, s Victor Emanuel emlékműve a monumentalitás folyamatában és befejezéseként, ahonnan Colosseum-hatású az egész Város, de a forgalom elragad bűvkörükből. Rábízom magam az átkelőkre a Piazza Venezián, s át az ismerős utakon haza. Palotaszállásunk kapukövén, mintha Gulácsy Lajos Na Conxy- panjának raffaellói alakja ülne, különös nő, bolond vagy részeg, magyar álmodozó Hygilanda? „Most pedig kövess engem, mert elvezetlek fényes palotádba, hol ezer és ezer szolga vár reád: fényes lakomát készíttetett számodra Piripiri nagyherceg az ő csudaszakácsával, ki éppen most jön.” Élményrengeteget zárunk ki a kapuval. Tortellinit, hússal töltött kifőtt tésztát ebédelünk. Belealszunk a délutánba, aztán laza sétát kíván a szervezet 475
