Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)
Iáit mennyországának percei. Lent egyszintben a való világgal minden meglepő fölfedezés. Még akkor is, ha a burgenlandi táj a Kisalföld szimmetriája. Hasonló autók a falusi udvarokon, de a bécsi rendező pályaudvar vágányrengetege nagy távolságokat idéz fól, míg Budapest szétszórtan rejtegeti világba vivő útjait. Siklunk Bécsújhely felé az ismeretlenbe, a sebesség huzata hóviharrá veri fól környezetét, s már napos havasok, sűrű fenyvesek fedik a hegyeket ezüstpikkelyesen, arany- és zöldbabircásan, a világ örök karácsonyfája minden orom. Lezáija a teret, rögzíti az időt fellegvárakkal, magasságot koszorúzó kolostorokkal. Lipót császár nem robbantotta fól váraikat. Bele kellene lélegezni a hűvösségbe, de ablakaink lehúzhatatlanok. Át kellene érezni a metsző szelet is, de a fülkében száraz forróság. A mosdó csapvizével leforrázom kezemet. Jaj, azúrkék magyar vagonok! Az ablakok tiszták, szerencsénkre, s láthatjuk az apró völgyek gót-karcsú hegyes meg dundori barokk tomyú templomait, kalickarácsaik mögött hallgatnak a harangok. Megannyi ékszer innen, miként a zord szépséget, a táj sasképzetű hatalmát emberiesíti. És mellettünk folyik a Mura, a miénk, ha nem is a hazai. Elhagyjuk és megint visszatalálunk hozzá, a 47. szélességi fok felé haladva egy vonalban Szombathellyel, még Klagenfurt is csak valamivel északnyugatibb város Nagykanizsánál. Foltokká zsugorodott a hó Karintia zöldbe készülődő, sárszőke legelőin. Szeretném újra látni a Trglavot, innen tekintve Szlovéniába, ezt a háromfejű hegyet hét éve Bledből csodáltam, s választottam az Alpesek szimbólumává, kineveztem a Júlia-Alpok képzeletindító kolosszusának, ahogy bárányfelhőket fagyasztott magára a mennybíró erő. Sötétedik, de talán világosban sem láthatnám a közelibb magasoktól. Magyar beszéd hallatszik a szomszédunkból, Firenzébe mennek, belevegyül valami filo ungherese, valami olasz barátságosság. Méltánylandó termetű, hidrogénszőke hölgy jár a folyosón sörösüveggel, azután fülkéjében kötöget egyedül, énekelve. Szlávhangú lányok röpködnek egyforma fehér nadrágban. Az arab külsejű férfi nem leli helyét, mintha kiszemelne bennünket, de ezt csupán a belénk táplált gyanakvás miatt gondolhatjuk. Unatkozik. Klagenfurt. Igazi nyugatnak gondoltam Szlovéniából, csalódásomat a pályaudvar környéki bérkaszárnyák okozzák. Kiábrándulásomat az alkonyat szürkülete, a gyönge kivilágítás tovább fokozza. Villach az osztrák, Tarvisio az olasz határállomás. Vámvizsgálat. Kiszolgáltatom tolókára szerelt nehéz bőröndömet, vörösréz balkáni pitlimet gyanakodva mustrálja a római légionárius utód. Velünk csak ennyi, de az ukrán lányokat leszállítják, szótlanok, mintha számítottak volna rá, Budapest felé vonat holnap délelőtt indul. Elindultak szerencsét próbálni. Sajnálom őket. Magunkra záija fülkénket az este, szellőzhetetlen dől a meleg ülésünk alól. Nem élhetem át Velencét, vonatunk mint Gondoliere megszűnik. Ezután alsóbb osztályú, s úgy is rendelkeznek vele. Mint valami HÉV-szerelvény járkál oda-vissza a külvárosi Mestre és a főpályaudvar között a karneválozók rendelkezésére bocsátva. De azért örüljek a tengernek amint alánk hullámzik, s fakadhat némi Velence-képzet vaspályás gondolánkon. Útleveles zakómat, ezt a pénztárcától, vonatjegytől feszülő zsebű kincset, olasz utunk biztosítékát a belső ablak mellé akasztom. Lányom hosszában alszik az üléseken, feleségem is lehunyja szemét, én meg álmatlan szendergek Firenzéig. Akora hajnali város Kelenföldjén a szomszédból leszállnak a magyarok. Az áporodott mele471