Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
szomszéd utcában, aki (a Croydon-ban lakó és immár 80-éves) Sir Kari Popper köréhez tartozik, hogy jezsuita paptanár cimboráimról ne is beszéljek (az egyik a napokban halt meg s mint a színész, akit a színpadon, ágálás közben ér - őt a szószéken érte a szívszélhűdés, a mentők onnan vitték el). Világlátott cimbora az a fiatal pályakezdő író is, aki 8 évig élt Tokióban és japán feleséggel tért meg - így hát egy nipponológus is van baráti körömben: poliglott (fran- cia-olasz-spanyol), igen beszédes és született causeur. A környéket is feltártuk-bejártuk sokszor s már az is hozzánk nőtt, a Hampstead Heath-nél kétszerié nagyobb Wimbledon Common, roppant mező-erdő zöldterület tucatnyi tóval - az egyik a beleölt gazdag szépasszonyról híres, a másik szárcsáiról- vadkacsáiról, a harmadik távirányításos hajómodell-versenyeiről s ezt annyira körbeállják a modellező-buzik, hogy alig lehet a partjára rákerülni, a negyedik vízililiomairól. A legközepén a szélmalom műemlékvédelmet élvez, de a környék oly elhagyatott, hogy kávézóját senki sem kultiválja s aki átsietőt a sötétedés ott talál, azt megkopasztják-megerőszakolják a drogos vetkőzte tők. Délről, a kastélyszálló mögött, hatalmas horpadásban a botanikuskert rhododendronjaiba beleszédülsz, annyi van, de ha a kerítésein túlra merész - kedel, a golfpálya mögött vad vidék következik, vízmosások, ormótlan sziklavonulatok és elhagyatottság. Sűrű erdő, ahol teremtett lelket nem találsz, de ha ismered a jelzéseket, belekeveredhetsz „Caesar Táborába”: Caesar’s Camp - így keresztelték el (másfél évezredes kegyes megtévedéssel) azt a 4-5000 éves romot, amelynek már csak félköríves grottói állnak, széles alapfalait befutotta a repkény. Gyakorta kerestem fel ezt az enyhelyet (így mondták volna Kazinczy-és kortársai), ahol a védettség és kiszolgáltatottság különös elegye fogadja az embert s ha megkeresi a maga vándorkövét, hogy rajta elüldögéljen, akkor sem menekül az elől, amit a bőrzsákjában hordoz. Hol úgy volt, hogy derűselégedett mérleget készítettem életemről, hol magamfeledten színdarabjaimat jeleneteztem-memorizáltam a vándorkövön; hol a zsebdiktafonnal a tenyeremben, annak a mikrofonjába sugdostam a verset, ahogy ihletem orsójáról legömbölyödött, hol meg - mert volt úgy is, nem is kerestem a meghitt-megszokott követ. Csak másztam romfalait, jártam gödreit, hol felbuktam, hol lecsúsztam a vízmosás sarába, és a szakadó esővel, bőrigázással mit sem törődve, mert senki meg nem láthatott, ott bőgtem-zokogtam összemaszatolt, sáros-fekete gorillaképpel s apasztottam kisírhatatlan sírógörcsömet, ott próbáltam sorokba szedni vers-edényébe-tölthetetlen — kidalolbatatlan fájdalmát a gyásznak, mely halált hogy visszacsinálni nem lehet, sínylem amíg élek. Napokat bolyongtam „Caesar Tábora” körül az öregerdő szívében, a felhőszakadásnak nekidülleszkedve és csapzott arcomat, vezeklésül, a verdeső esőnek odatárva... Ha igaz, e nagy számvetésen-és számadatolásban még eljutunk odáig, bár igen félek, hogy idegekkel nehezen bírom. De mondd meg te magad, barátom, nem úgy van-e. Hogy az Adám-ivadék vigasza, nagy-erős támasza, leghathatósabb fortifikatívuma ebben a büdös életben: a jövő iránti veleszületett vaksága... Ha ez nem volna, nem tudná elviselni, ami következik. Telibe talált T. S. Eliot az EAST COKER-ben ezzel az ezoterikus igazsággal - hogy az ember nincs felkészülve a valóságra - Human kind / cannot bear too much reality... 464
