Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
lésemet s hogy még innen Londonból is, akadt, aki megpróbálta elgáncsolni ANIBEL című regényem lefordítását, holott arra Julliard jogutódjától, De- noél-től hamarosan szerződést kapok... Megígérte, hogy elküldi és ígéretét meg is tartotta: nemsokára lefotokópiázva olvashattam irodalmunk párizsban székelő nagyjai egyikének a lektori jelentését valamelyik színpadi opuszomról: a beszáradt-betokosodott, a lengyelkedésbe belerokkant zseni „mestercsele” volt, hogy homokzsákokból nyúlgátat építsen ellenem és hogy senki dramaturg még csak kíváncsi se legyen „lefordíthatatlan nyelvi szépségeimre”. Gara László olyasmibe avatott be, ami válságba sodorta naivságomat: akkor döbbentem rá először - rádöbbentem, hogy milyen bődületesen naiv voltam eddig s mi megbocsáthatatlan együgyűség volt ugyanazt a jóhiszeműséget feltételeznem mindenkiről, gondolván, hogy az ember (még az íróember is) természettől jó... Gyanúba vettem a hízelgők alamuszi közeledését, hogy tőrt rejtegetnek hátuk mögött: az Irodalom Köztársaságában hittem - és a dzsungelben találtam magam. Lorcsikám! Lásd be, folytatnom egyre nehezebb s hogy belekezdtem, bánom is már. Mennyivel könnyebb lett volna a dolgom, ha életutamnak hátat fordítok és hátra se nézve — elenyészek a horizonton...?! Valamikor régen (de ez sem az én eredeti leleményem volt) könyvet akartam írni a párhuzamosan futó két kolumna rendszerében, mind a két kolumna ugyanarról szólt volna, de másképpen, az egyik megfejelve azzal a címmel, hogy: AHOGY NEM TÖRTÉNT, DE ÍGY ÍRJÁK; a másik meg azzal, hogy: AHOGY TÖRTÉNT, DE NEM ÍGY ÍRJÁK Valamelyik opuszomban, töredékesen, próbálkoztam is ezzel a fogással. A leleplezés és a demitologizálás vitrioljának tömény királyvize, melyben a hazugság elolvad és amit belemártasz, abból csak a lecsupaszított színigazság színaranya marad. Embertelen vállalkozás volna, nincs aki vállalja ennyi kíméletlenség ódiumát. Hol kegyelettel, hol „regárddal” kell lenni, hol az élőkre, hol akik halálukkal gazemberségükből is kifürödnek; így azután mi más marad hátra, mint hogy Prokopioszainkra bízzuk: amilyen feledékenyek, ha nem hányják el - náluk legyen a mémoirs d’outre-tombe kulcsa. KL Hát valóban ilyen naiv voltál1 Rosszabb annál: naiv idealista. Azt képzeltem, a Parnasszoszon minden „igazi” - ott aztán igazán csak az írás, a tehetség számít; a mű. De hogy mennyire alkalmatlan voltam minden intrikára, milyen „avatatlan” voltam és mennyire gyanútlan az irodalom láthatatlan története iránt, hadd mondjam el, hogy jártam 1962-ben a két müncheni korifeussal, Horváth Bélával és Vámos Imrével, akik addigra már nagy titokban megépítették az aranyhidat hazafelé, és a Kádár-Magyarországra való visszatérésre készültek. Vámos Imre kiste- hetségű újságíró volt és csak aga jó, hogy „szerkesszen”, névleg ő volt a müncheni havi folyóirat, a LÁTÓHATÁR gazdája, rá nem emlékszem, hogy eljött volna; de Horváth Béla, a bozontos szemöldökű költő, a müncheniek Szvengálija - ő igencsak ott trónolt azon a díszebéden, amelyet tiszteletére rendeztem a babaházban. Többedmagával volt, társaira már nem emlékszem, részegen érkezett és távozóban támogatni kellett. Ismertem legendáját, melynek fénypontja az a korhely haditett volt, hogy valamikor a boldog ántivi- lágban éjféltájt nekidűlt a Vörösmarty-szobornak a téren és annak a jeléül, hogy túlszárnyalta - levizelte a koszorús költőt; nem tartottam annak az 449