Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész
életben. Soha nem nyomták volna ki azt a térképet, ha tudták volna, hogy a kis zöld folt töredék, melyre kénytelenek voltak ráírni, hogy Magyarország, milyen sok-sok hitet ad az új, első világháború után született nemzedék kialakulásában. Persze bennünk még közvetlen fiatal apáink, kik megjárták a muszka földek és Doberdo szikláit, nevelték otthon a hitet a felemelkedés lehetőségében. Érdekes volt, ahogyan az apám leült beszélgetni férfi vendégeivel. Az első pohár után remegett a főid, úgy lőttek muszka földön a negyvenkettes és harmincas és feles, akkora tölcséreket vágott a magyar vonalak előtt, hogy az orosz roham nem tudta kikerülni, és így meg is szakadt a támadás. Vagy - egy hétig nem váltottak le, mert nem volt kivel, ketten maradtunk a géppuskánál, mikor hátra mentünk, már hullahalmokon tapostunk, felpuffadt hasakon mentünk a kenyérért hátra, de akkor is kitartottunk. Mikor egy hét után leváltottak, én megúsztam, a társam sajnos megőrült, az idegei nem bírták tovább. Én álltam apám széke mögött és csendben hallgattam a csodálatosabbnál csodálatosabb történeteket, szívem megtelt ezen emberek iránti mély nagy fájdalommal, hiába helytállásuk, az eredmény vesztés és megalázás lett. Közben a római katolikus gimnázium tanulója lettem, két gimnazista sapkánk, rajta elöl az osztályjelzés, kitűnő tanári kar, persze mind férfi, és a hittanár. Igazgató Szemlér Ferenc, a költő édesapja, nagyon jó szívű, igaz magyar ember, kitűnő tollú, de erélytelen, alatta a gimnázium gazdaságilag megingott. Halála mély fájdalmat okozott egész Erdélyben, egy nagyon nagy fiát vesztette el a magyarság. Helyette egy kemény ember vette át a vezetést, a gimnáziumot gazdaságilag helyrehozta. Ebbe a gimnáziumba jártam az alsó négy osztályba, és tettem le a „kis- érettségit”, a felsőbb osztályokba való kerülés belépőjét. Csendes négy év volt, tanultunk, fejlődtünk és tanáraink kezében, mind csiszoltabb alakot vettünk fel szellemileg. Azt mondom, innen mikor elkerültünk, már kész világlátásom volt, kész hitem, kész erő tulajdonában, mely végig alapot jelentett. Már csak tudásban raktam hozzá, gyarapítottam magam máig. Ezek a kisgimnazista évek 1936-tól 1940-ig tartottak, s ha addig a nagy- politika nem szólt bele kicsiny életem menetébe, köszönöm neki, mert szellemi kialakulásom, a szobrász szakmához való vonzódásom e csendes években szökött virágba. A többi, mi ezután jött, csak az elhatározás megvalósujása volt, talán ezért mondhatom magam boldog embernek. Sem az idegen politikai hatalom, sem Erdély kettévágása, menekülésünk az új területre, Kolozsvárra, sem a világégést jelentő, minden eddigit fölülmúló emberi háború pusztítása, sem Pestre menekülésünk, a román nemszeretem miatt, sem Erdély elhagyása nem tudott változtatni gyerekkori elhatározásomon. Mindent úgy cselekedtem, ahogyan elképzeltem, mint 14-15 éves kisfiú. Igen. Ezért élsz, ezért fogsz élni, hogy egész életedet odaadd annak a közösségnek, melytől nyelvedet, szívedet, életedet kaptad, mely közösség sorsát örökölted, és ez akár jó, akár rossz, vállald azon a szinten, mely részedről a legmagasabban megvalósítható. Azóta valóban nem tudtam, nem is akartam mást cselekedni, ezt teszem, és ezt Brassónak és az ott eltöltött gyerekéveimnek köszönhetem. 1938-ban egy szép napsütötte napon, hazafelé menvén olyan dolgokat láttam, mint még soha, kivéve a nagyobb román nemzeti ünnepeken, akkor is másként. Nagy, poros tankokat láttunk az utcán, rajta nagyon poros, piszkos 435
