Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
érő körték bájával függő melle megszólalt: - nem szülök többé, meghalni szeretnék - de azért egy rókafiúcskát frissen mosdatva, pólyázva helyezett az első álmából ébredő anya ölébe - nem szülök többé - s most egy leány következett, borzas verébforma, még a szemét sem tudta kinyitni, majd ikrek, hármasikrek zsibongtak körülötte tehetetlen szaporaságban, míg ő vergődött, tehetetlenül, most a szíve táján érintettem, megértette, megrázkódott: - tudod te, ki volt a férjem? - ó, Jula néni - sütöttem le a szemem, - ó, ki ne tudta volna és vajon ki merte volna szemébe mondani, hogy ismeri a szülőanya és önmaga nagy szégyenét, még a nevét is tudja minden élő az elárult első férfinek, az egyetlen férjnek s ismeri az árulást mind ezért a temérdek aprón nyüzsgő, nyöszörgő és boldogtalan teremtésért, - az első - tördelte és foga úgy világított, mint harminckét évvel azelőtt - az első, aki előre ment, a többi nem számít - ezzel hatalmasat lépett, át a csecsemőtengeren, ekkor kezdődött Jula, a bába zarándoklása szüleményeihez sorban, alázattal, megállás nélkül, a tehetetlen teremtményekhez, a halállal tele halandókhoz, könyörögve egy csöpp halálért szavaknak testemből épült szárnyas kapuja szavaknak véremből szökkent tornyos kapuja szavaknak álomhúrból kovácsolt kapuja zörgetek érchímes szemhéjadon dobogok láncos tábláidon döngetek néma küszöbödön dübörgők nyílj meg, nyílj meg varázslatom dúsrétű szövete, nyílj meg part, ahol hajamból fonott hálóval homokod arany tüzében, homokod sötét nyirkában égtem és vártam, dideregtem és vártam míg a hínár fel nem oldotta, míg az örvény fel nem vetette az anyát kereső fogoly lelket nyílj meg, nyílj meg varázslatom omló függönye, folyó nyílj meg, ahol annyiszor álltam bokáig iszapod ágyában, térdemig haragod sodrában, kicsinyeim gyolcs ingével vizedet mostam, a kagyló házát festettem hajnalszínre, kavicsokat csiszoltam szárny fehér re, borzolt pikkelyeden sercegtek is örömükben suhanó napkorongok, - nővérem, zöld folyó, emlékszel még a vetélkedő sihederekre nyílj meg, nyílj meg emlék, érintésemtől hördülő óceán, óceán nyílj meg, a világ ormait átúszó, egyetlen lélegzettel merültem kertedig, ott szedtem magvaidat s tajtékzó kötényemből csak szórtam, szórtam az anyaföldbe, háromágú izzó mag38
