Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Páskándi Géza: Diána és a róka (dráma) I. rész
jön csak közelébb. (Az lassan lépeget, kicsit tétova ember.) Kinek volt még a háziorvosa? RITTER Jobb időkben mindig csak egynek, fenség, de Londonban már nem tehettük meg ezt... CHARLOTTE Ó igen, a szegénység. Hercegnők is horgoltak térítőkét és nem puszta unalomból, doktor. RITTER Láttam mindent, fenség. CHARLOTTE Amint hallom, pap volt. Vagy az is... RITTER Hogy ne üldözzenek az ateisták, gyorsan elvegyültem a medikusok között. Kitanultam. De az egyik kiugrott pap, egy forradalmár emlékezett reám, tudta, hogy a királygyilkosságot sok ember előtt francia szégyennek és gyalázatnak neveztem... hát menekülnöm kellett, így jutottam el Angliába. És nem is sejti, ki segített szöknöm. CHARLOTTE Kicsoda? RITTER Fouché. Joseph Fouché... 0, ... aki eladdig nem tartotta a királygyilkosságot gyalázatnak. Sem Franciaország szégyenének. (Kis csend.) CHARLOTTE Hát nem. RITTER Sőt, ő is azt mondta a Kon- ventben: halál. (Maga elé réved.) CHARLOTTE És maga most a háziorvosa. (Megállapít.) RITTER Én megmondtam Voravito vicomte-nak, hogy vannak összeférhetetlen dolgok. Talán ez is ilyen. 0 azonban nem tágított, azt válaszolta: fenséged ragaszkodik hozzám... Amit megvallom, nemigen hittem el... CHARLOTTE (nem néz rá) Sok jót hallottam magáról, doktor, hiszen, Voravitót is meggyógyította, nem? RITTER Igen. De hát fenséged szerint e két dolog nem összeférhetetlen... hogy én egyszerre legyek fenséged és Focuhé orvosa? CHARLOTTE (nem néz rá) Otranto hercege már a mi oldalunkon áll. Épp ezért kicsit csodálkozom is, hogy nem tisztázza múltját... oly néma, mintha mindig a Bourbonok leghűbb szolgája lett volna... Apropos... Ha maga pap, vagy az is, miért nem gyóntatja meg Otranto hercegét? RITTER De hisz nem vagyok az egyház kebelében. CHARLOTTE Rendkívüli időkben? Ugyan, doktor úr! Láttam a bárkán, menekülésünk közben jogászt, aki bábának csapott fel, mert nem volt kéznél senki. Annyit tudott az anatómiáról, amit vadászaton tanult, miközben megnyúzott egy-egy őzet. (Kis csend.) RITTER Tulajdonképpen másféle gyónásra bírtam rá én őt, fenség. CHARLOTTE (titokban fürkészi) Igen? Ha talán megmagyarázná... RITTER Papnövendékként felnéztem reá. Nagy eszű volt, sőt szerintem: zseni. Talán egyetlen bizalmasa voltam, mert igen zárkózott volt már akkor is. Sosem árulta el, hogy szeretne engem, mint barátját. Csak amikor később megszervezte szökésemet, csak akkor éreztem... (Elhallgat.) CHARLOTTE Hogy szereti magát? RITTER Nem. Azt éreztem: nem engem, hanem saját fiatalságát, saját még ártatlan ifjúságának emlékét szökteti meg bennem, vélem és általam... (Csend.) CHARLOTTE Maga őszinte és tiszta ember doktor, hát tőlem is majd ugyanazt érdemli. RITTER Nem tudom, milyen vagyok, fenség. Csak annyit tudok, 393
