Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Elek Tibor: Egy független magyar értelmiségi a rendszerváltozás idején - Pomogáts Béla esszéiről
bízik abban, hogy hosszú távon az idő az ő szerepvállalásuknak kedvez. Az elmúlt évtizedek értelmiségi stratégiáinak vizsgálata után megállapítja, hogy ma a független magyar értelmiség képviseli és viszi tovább az „örök gironde” hagyományait is, ami értelmezésében a politikai radikalizmussal szemben a mértékletességnek, a toleranciának, a józan észnek elkötelezett reformpolitikát jelenti. S ennek az értelmiségnek kellene felvállalni azt a hagyományt is, amit a két hagyományos politikai kultúra korábbi szembenállása és egymásra támadása idején a politikai és kulturális megoszlás elkerülésének lehetőségeit bizonyította például a Nyugat esetében. Ady, Babits, Móricz és Kosztolányi „Mindig és következetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti hagyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az a magyarságát is el fogja veszíteni”. A fenti nézetek és idézetek természetesen nemcsak egy társadalmi réteg helyzetének és lehetőségeinek jellemzésére szolgálnak Pomogáts írásaiban, hanem saját útkeresésének, értelmiségi azonosságtudatának hitvallásai is. A kötetek ismeretében nyilvánvaló, hogy szerzőjük a magyar girondisták politikai hagyományaiban, a független értelmiségiek magatartásában, Németh László, Babits, Illyés, Bibó szellemi örökségében találta meg mindazt, ami önmaga számára is vállalható és folytatható. „Nem volt könnyű »kívül« maradni, mégiscsak így töltöttem el az életemet. Ez, úgy tetszik, egyszersmind pályám magyarázata: a pesti külvárosban »úrifiú« voltam, a kommunista világban keresztény, az urbánusok között túlságosan nemzeti, a nemzeti táborban liberális, az ismét fellángoló politikai és törzsi háborúkban elkötelezetlen értelmiségi. Kívül a szorosra zárt, összetartó és megnevezhető körökön, mozgalmakon, csoportokon.” — írja már 1990-ben a Noé bárkája kötetben olvasható Kívül (Pályám emlékezete) című vallomásában. A legutóbbi kötet személyes hangvételű utószavában pedig azt is elárulja, hogy számára a leginkább rokonszenves átfogó politikai szemlélet és gondolkodás az, amit manapság „nemzeti liberalizmusnak” szoktak mondani: „Arra a szellemi és politikai irányzatra gondolok, amelynek értékrendje a nemzeti kultúrára, illetve az általa és bennne megfogalmazott történelmi azonosságtudatra és hagyományra, valamint az európai szabadelvűség eszméire és tradíciójára épül.” A tudatos kívül állás és ugyanakkor felelősségteljes értelmiségi szerepvállalás pozíciójából, politikai értékválasztását tekintve a nemzeti liberalizmus (helyesebben talán konzervatív liberalizmus, sőt liberális konzervativizmus) talajáról íródó publicisztikáiban, esszéiben Pomogáts fokozódó csalódottsággal és kritikával vet számot a rendszerváltozás folyamatával. „Az új magyar politikai elit, elsősorban természetesen azok, akik a hatalom közelébe kerültek, sokat tévedett és mulasztott, és nem nyújtotta azt a teljesítményt, ami még az örökségül kapott nehéz helyzet és kedvezőtlen külpolitikai konstelláció ellenére is elvárható lett volna” - foglalja össze véleményét mindjárt a kötet bevezetőjében. Számos helyes, s azóta még inkább igazolódott megállapítást tesz a vezető kormánypárt (MDF) belső válságának, csalódást keltő politikájának okairól (Pártpolitika és mozgalmi politika / Történelmi csapdák), elhibázott, helyenként erőszakos kulturális offenzívájáról (Választások előtt IAlternatív nemzeti stratégia), arról, hogy „nem képviselték megfelelően, korszerű módon és minden tekintetben hitelt érdemlően az érvényesíteni kívánt nemzeti stratégiát” (Uo.), s arról, hogyan veszítette el fokozatosan azt a szellemiséget, amelyben eredetileg egyaránt szerepe volt az európai és magyar értékeknek, a szabadelvűségnek és a népi gondolatnak. Jól látja az MDF belső, feszítő ellentmondásait, némely vezetőjének alkalmanként megmutatkozó politikai skizofréniáját, például Szárszó és Kenderes kapcsán így fogalmaz: „Szárszóról ugyanis nem vezetnek utak Kenderesre.... A két tradíció együttesen nem örökölhető” (Szárszó előtt és után). Pontosan érzékeli és írja le azt is, hogy a társadalom túlnyomó többségére elkedvetlenítően hat az új politikai elit teljesítménye és magatartása, a „terjedő és terjeszkedő új (régi) etatizmus”. Amikor 378
