Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
- Lehet.- Pontosan ugyanígy feküdt? Nem változott a helyzete tegnap óta? Unalmas volt - efelől nem voltak illúziói - lihegett, annak az embernek a fatalizmusával, aki kénytelen unalmas lenni, állt a fal tövében, s ez az egész végtelenül meddő és üres volt. — Emlékezz csak vissza... — unszolt, de tudtam, hogy unalomból unszol, s ez unalommal töltött el. A törött kocsirúdon egy sárga hangya masírozott. A fal tetején tisztán kirajzolódott valami gaz szárainak körvonala, nem emlékeztem, honnan kellett volna emlékeznem, lehet, hogy megváltozott a kocsirúd helyzete, lehet, hogy nem... Kis sárga virág. Nem adta fel. Fölém hajolt. Bosszantó volt, hogy e távoli helyen találkozott kettőnk unalmának üressége ama úgynevezett jelek ürességével, a nyomokéval, amelyek nem voltak nyomok, ezzel az egész ostobasággal - két pusztaság, mi pedig kettejük közt. Ásítottam. így szólt:- Nézd csak, mit vesz célba ez a kocsirúd.- Mit?- Katasia szobáját. Valóban. Akocsirúd egyenesen az ő szobáját célozta meg a konyha mellett, a melléképületben, a ház oldalában.- Ööö...- Na ugye. Ha a kocsirudat nem mozdították el, akkor semmi, a dolognak nincs jelentősége. Ha viszont elmozdították, akkor ez azért történt, hogy Katasiához vezessenek bennünket... Valaki, érted, aki az alapján, hogy tegnap, a vacsoránál célzást tettem a fadarabra, meg a cérnára, kapiskálni kezdte, hogy nyomon vagyunk, éjszaka idejött, és a kocsirudat Katasia szobájára irányította. Mintegy új nyílként. Tudta, hogy még egyszer kijövünk megnézni, hogy nincs-e új jel.- De hát honnan tudod, hogy a kocsirudat elmozdították?- Nem tudom biztosan. De valami ezt súgja. A fűrészporban van egy nyom, mintha korábban másképp feküdt volna... És nézd csak ezt a három kavicsot is... meg ezt a három szöget... meg ezt a három kitépett fűszálat... meg ezt a három gombot, talán egy nyeregről... Nem látsz semmit?- Mit?- Mintha egyenként egy-egy háromszöget formáznának, mely a kocsirúd felé mutat, mintha valaki szerette volna felhívni a figyelmünket a kocsirúd- ra... amolyan rímet alkotnak, látod, amely a kocsirúdra irányul... Szóval... mintha... szerinted nem? Elszakadtam a sárga hangyától, amely olykor-olykor feltűnt az ott heverő szíjak között, miközben jobbra-balra, előre-hátra rohangált, szinte nem is figyeltem Fuksra, csak fél füllel hallgattam, micsoda hülyeség, nyomorúság, ínség és nyomorúság, megalázás ez a mi egész törmelék- és ócskaságkupac fölé emelkedő hascsikarásunk, rosszkedvűnk, ostobaságunk, itt, a fal tövében, ráadásként Fuks vörös, dülledt, megvetett ábrázata. Megint elkezdtem bizonygatni, hogy kinek lenne kedve, ki fabrikálna ilyen jelentéktelen jeleket, melyek már-már láthatatlanok, ki számíthatott arra, hogy felismerjük a kocsirúd megváltozott irányát... hiszen senki, hacsak nem hiányzik egy kereke... 335
