Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Belépő: Botos M. László: F. és a világnézet; Három monológ; Edina unatkozik; A halálszem (kisprózák)
BOTOS M. LÁSZLÓ F. és a világnézet A világon nincs ostobább dolog, mint egy gimnáziumi történelemóra reggel 8.15-kor. Az emberi butaság végtelen krónikája sose tudott lenyűgözni. (Pedig a memóriám kitűnő, a munkatársaim szerint valóságos enciklopédia.) Középiskolás életem egyik legszebb pillanata mégis épp egy ilyen reggel volt. (1986. november 3. reggele.) F., a történelemtudományok doktora általában dülöngélve ballagott föl a lépcsőn, végigbotorkált a folyosón és csak a 32-es terem előtt állt meg, hogy ellenőrizze az ajtó számát, mielőtt belép. Részegsége sajnos ritkán zavarta meg abban, bogy úgy viselkedjék, mint bármelyik átlagosan hülye kollégája. (Máig is lenézem a tanárokat, mert alacsony a fizetésük.) De azon a novemberi napon (’86-ban) már az ajtó előtt sem állt meg: bejött, leült. Aztán várt. Majd a következő monológba kezdett: „...Uraim... a világnézet sose volt bonyolult kérdés számomra... Tér, idő, anyag és energiahalmaz” („energiahalmaz” - így mondta) - „ilyen méretekben nem szolgálhat embert, ez olyan, mint az egyszeregy... Anyagnak, időnek, térnek, energiának pedig alig hiszem, hogy célja lehet. A »létezés célja« bizonyosan emberi rögeszme. Neurotica subclimata...” (Világosan emlékszem erre a latin megjegyzésére, de azóta se derült ki, hogy mit jelent.) „...Igen, hát ezt már ismerik filozófiából... Mégis, legtöbbünk úgy tesz, mintha az ember lenne a világ közepe, ugye, ez az, amikor a kisgyerek elfordul, és mindjárt azt hiszi, hogy a háta mögött már ki is ürült a tér... Pedig mi történne ember nélkül? Semmi különös... Kozmikusán nézve. Gigantikus keringések, pulzálások, és a többi... Igen... igen... Nekünk embereknek természetesen kell az emberszeretet, mint munkahipotézis... etológiái jelenség...” - F. halkan beszélt. Mindig halkan beszélt. Máskor gyakran el is hallgatott, ha zajt hallott. (Ősi tanármódszer.) De aznap nem volt rá szüksége... Meglepődtünk... „...Esetleg felfoghatjuk úgy, hogy Természet teremtette az embert, azért, hogy az ember megismerhesse őt. Mármint a természetet... Ez a tálalás ugye, egyszerű megszemélyesítés. Antropomorfizmussal ízesítve... Költészet...” (És legyintett.) „...Hát, bizony nem tudjuk hová tenni magunkat ebben az irdatlan anyaghalmazban... Kár. A jelentéktelenség tudata nemesít... Meggyőződésem... Eközben... Eközben persze ne feledjük el, hogy minden élőlény múlandó... megismételhetetlenül bonyolult... komplex jelenség... Éljünk tehát, szép nyugodtan, megismételhetetlen, komplex mivoltunk biztos tudatában. Meghalni mindég ráérünk... ...Nos, fiúk, mit mondhatnék még ezek után?”- és F. (váratlanul) halálos nyugalommal kisétált a teremből. 317
