Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bokányi Péter: Orfeusz ébresztése (Orbán Ottó: A költészet hatalma)
a buzgó téboly? Ez az oktalan dac?... s míg mi vergődünk, kell, hogy legyen ő is.” „E csatatér földön / a vers / hullák és bombatölcsérek között / szuronyos felével a földbe döfött puska / tusán a szakadt katonaing / a reménnyel foltozott világ” - írja Adyval. „Az évek / drótakadálya alatt egy konzerv és egy bicska a költészet maga” — definiál a Canto című vers. Nem hiszi persze világmegjavítónak költészetét Orbán Ottó, tisztában van azzal, hogy a világ megválthatatlan: „Nem az új világ, csak az újdonságok, a szerkentyűk, az okos—hülye / automaták a hatalmas kráter, az eszmehiány, a világnagy fekete lyuk. / S ami legjobb bennünk, léha kísértünk, könnyen ígérgető múzsánk, / aki mindig korszerű nyelven fejti ki nézeteit, hogy nincs/ vereség, és hogyha van is, csak időlegesen / vállát vonogatva áll a sarokban, hogy hát ugye mit tehetünk, / s fejünk fölött ne feledjük, a tévé kékes fénye, / különben vastömör sötétség” — írja a 90-es évekről. Mit tegyen ilyen körülmények közt a költő? Keresse a „lényeget”, az „igazi emberit”, illetve dolgozzon azért, hogy ez versében bármi módon megnyilatkozzék. És itt, hosszú kitérő után jutottunk Weöres Sándorhoz vissza. A Cédula a romokon több írása tárgyalja Weöres költészetét. Csodálja annak stílusegyesítő voltát, kozmikus képzeletét/színészi képességét, mindenségvágyát, és mindenekelőtt azt, ahogy Weöres a magyar nyelvvel dolgozni-játszani képes. Az egyik esszé elemzi Weöres Sándor Majomország című versének négy nagyszerű sorát: „Megépül a majommalom / lesz sok majommajonéz / győzve győz a győzhetetlen / győzedelmes majomész”. E sorok kapcsán írja Orbán Ottó: „...a rejtett összefüggések megteremtésére a legfurfangosabb költő ihlete sem képes, de a szöveg igen, az, ha remekbe formálják besegít maga is, fölvillantva a titkos, a csak egyszeri alkalomra érvényes összefüggést, a jelentésteli harmóniát”. Összekapcsolható tehát a Kosztolányi-féle mesterségeszmény Füst Milánnal, József Attilával, hogy Weöressel kiegészülve vizsgálja azt, ahonnan a költészet jön, és ahová vezetni hivatott: a lényeget. „Orfeusz búvár. Súrolja a kort, az is őt, / de az emberi szenvedés csak a búvár oxigénje, / mesterségének lényege az, hogy versét vonzza a mélység: / lenn a sötétben egy árny, egy elsüllyedt hajó, / körülötte nem érmék, amforák, csak a mindenség sötétje, / és abban a még tömörebb sötét, a kezdeté, / ahol egy tűzpontban fér el a végtelen -” - írja Orbán Ottó a Merülő Orfeusz című versben. A szerző felfogásában Weöres Sándornak zsenijével sikerült mozgósítani a vers- ben/nyelvben rejlő lényeget. Weöres költészetének magja a mindenség, a feléje törekvő pedig a szöveg, ami költő kezében feltétlen eszköz. A szövegnek ez a mindenhatósága szólal meg Orbán Ottó Buborékszonett című versében: Úgy bujkál bennem, mint buborék a halban, vagy ahogy fény és árny játszik a mágus fóuegén, dünnyögve, sustorogva, dudorászva halkan, s a dallam nem változtat szövegén, a vakszövegen, mert tagolt szöveg nincs, míg függünk itt a Sarkcsillag szegén, csak a végtelen tér, a jéghideg, rideg kincs, meg izzó tébolyunk, hogy megszerzem, meg én, bár amit szerezhetünk, csak maga a dallam, a fény hajából egy sugárnyi hajtincs, a vándorlás az óceán egén, s a rejtjelezett tudás, hogy semmi baj nincs, mert minden porszemben egy néma dal van, s a dallam nem változtat szövegén. 283
