Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Cukor György: Advocatus Diaboli (próza)
2. Nyár volt, vasárnap. És zöld biciklijére támaszkodva ott állt 0. 0, O, a garabonciási kategória. Gondoljuk fölébe az ezüstjuharokat, mellé az erdészeti udvar paprács díszes fenyőkapuját. És az utcán a port. A kormányra könyökölt. Csöngetett, s az udvaron fölneszeitek a tyúkok. 0 zöld napszemüvegén át szemrevételezte a látványt. És betolta biciklijét a képbe, mintha vizitet tenne az időnek e poros, nyári, naiv szeletében. És elkezdődött. Egy pléhdobot akasztott a nyakamba, hogy verjem, máris a konyhában voltunk, húgomnak adott egy négerbabát, hogy ringassa, finom modorban köszönt, anyám kezére hangos csókot laffantott, apámat, ki félig beszappanozva, alsó szájszélét beharapva tartotta kezében a fogságot járt beretvát, hogy állrészen folytassa a műveletet, leuramozta, mire „uram” visszanézett a tükörbe és biccentett magának, s megállt megint az idő, ami kép, amibe a jövevény mozdulgatottbe, mert kezdett vizsgálódni a konyhában, a várakozó döbbenetben megnézte a falakat. Szemüvege szárát szopogatva. És igen gondolkozva. Végül újabb kézcsók és pökhendi mosoly kíséretében kért anyámtól egy lepedőt! Látom apámat, amint a múlt idő emulziós homályán át, kezében borotvával, élesen odapillant, mintha mondaná, hogy ez a bezúdulás nem lepi meg őt, nem, ámbár határozottan úgy véli, hogy paprikajancsihoz van szerencséje, s noha neki, mármint apámnak, napszemüvege ugyan nincsen, de lepedő akad idehaza, ő ezt nem teszi szóvá, nem, ámbár inkább hozna ide, mint vinne, na mindegy, s ha lehet, ne bolondítsák a családot. Ezt nézte vissza. És mérgesen újrapamacsolt. A jövevény, ki sok orcát látott és meg- rendszabályozott már, jövetele céjára tért, miszerint ő fényképész és lefényképezi ezt a szép családot. A lepedő pedig a falra lesz tűzve, háttérnek. És beszélt, beszélt. Fotókat bűvészeit elő, ugye szépek!, gyerekeket láttunk csempe szájjal, bádogdobbal és négerbabával, de szépek!, kész öröm!, ott állt Lengő Istók keseredett mosollyal, mintha a tszcs-agitátorokat látná közeledni, másik képen csak a pár lova, Csillag és Manci mint örök emlék. Képek, falubeliekről. Nincs nekünk erre pénzünk, hallotta volna a sóhajt, ha nem ereszti el a füle mellett, mert le voltunk gázolva, fényképezni jött, nem vitatkozni. Ez is de szép!, egy család nézett fölfelé vigyorian, az elszálló kismadarat követve szemmel, hát van madár is. Vagy ami elszáll, mert nézik. És gyerekarcok, gyanús elmeállapotban. S ha fölugrik és elszalad a fényképész, kergettük volna, fényképezzen le bennünket, örök emlék. Ez is de szép!, fekete öltönyben, begombolt ingnyakkal - bizonyára bakancsban, félalakosra volt komponálva a fotó - ott ült az egyházközségi harangozó, retusált orcáján a súlyos epebaj szimptómái, mellette életepárja dülleszti szemeit a nagy semmire, a szélütés ügyesen megragadott pillanatában. S a fényképész pátriárkái mozdulattal beölelt minket is lefotózottjai nagy családjába, mutogatnivalóan. A konyhai falvédő fölé, retus-rétegül az időre (fölirat: „Bármerre visz sorsom útja / Haza vágyom csendes kis falumba”, füstölő kéményű kisház - barna öltéssel -, hatalmas pintyfélék - zölddel? -) kitűzetett a lepedő, a háttér. És ott ültünk, gyerekeket ölbe vegyék!, és 263
