Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
sem szeretett éjszakás lenni, a Bush. House pincéjén aludni, amelynek hálótermében néger nénikék járkáltak az ágyak körül és ébresztőlámpával belevilágítottak a boldogtalan „műsorsegéd” arcába-szemébe, hogy legszebb álmából riasztva - ráébredjen a rideg valóra: ütött az ő órája. Lódulni az emeletre, az álmos gépírónőnek gépbe diktálni a híranyag fordítását, utána mars vele a stúdióba, mikrofon elé. Megneszeltem, hogy a legtöbben szívesörömest cserélnek velem: helyettem elvégzik a nappali adásokat, ha én megszabadítom őket a hajnalozás nyomorúságától. A Főnökség e „magáncserék” fölött szemet hunyt s csakhamar a hajnalozástól szabadulni akaró kollégák sort fogtak nálam, csak hogy cserélhessenek. Eszerint rendeztem be a heteimet, megesett, hogy hetente háromszor-négyszer hajnaloztam s utána hazamentem - nem, mint a többiek: aludni; hanem - azon frissen-fáradtan: dolgozni. Reggel hat tájban, lábujjhegyen, egyenesen az emeleti dolgozóba. Leestem az írógép elé s hátatfordítva a világnak, belemélyedtem kézirataimba. írtam ebédig. Le se pihentem. Ebből életforma lett, de az ébrenlét és az alvási szakasz ide-oda tologatása nem tetszett „biológiai órámnak” és lehasználta szervezetemet, felőrölte idegeimet. Egyre rosszabbul aludtam. Nem tudtam elaludni. 1964 közepe tájt történhetett, hogy egyszer két hétig nem aludtam szemhunyorintást sem: folyton talpon voltam, leroptam a heti négy hajnali műszakot, utána az üres utcákon, sportkocsimmal hazaszáguldottam és még fenn se voltam, már írá- son-és írógépen jártattam az eszem. E kéthetes non-stop nemalvás azután meg is hozta a katasztrófa-crescendót - az idegösszeomlást. Az ég forgott velem, a rádió folyosója tótágast állt s mire a kabátom után kaptam volna a fogasról, hogy leakasztom, már a padlón voltam és nem tudtam magamról semmit. A mentők beszállítottak a kórházba s egy hét kivizsgálás után a diagnózis már napnál világosabb volt: kutya bajom. Menjek haza. Sötéten örvendeztek rajtam a Gower-street-i Egyetemi Kórházban. A főorvos a rádióval tisztázta lehetetlen életrendemet - hogy az önkéntes éjszakázások excesszusával önmagámon vertem el a port; szervi elváltozásom nincs, makkegészséges önkizsákmányoló vagyok, remediumom: teljes nyugalom, szeretettel-övezés, be- ce-kúra és kivárása annak, amikor majd magamtól talpra állok és kijelentem - nem forog a világ. KL Nem voltak egyensúlyzavaraid? Bajod a füleddel...?! A Meunier-szindrómára gondolsz? Fenét voltak. Más volt a baj - de válogathattam, hogy ugyan mi is lehetett, ha belegondoltam magam. Az első „kórisme” - hogy túlfeszítettem a húrt, két végén égettem a gyertyát... Mondják ezt magyarul? KL Hát... Ha nem is mondják: megértik. De mondják, azt hiszem... Úristen, hát már ide jutottam, hogy angolból fordítok?! Mille scusi. Mondom: hogy egyszerűen „mechanikus túlterhelést” raktam a szervezetemre, melynek súlya alatt lenyaklott. Ami felháborított s haragudtam is rá, mármint a szervezetemre, mert még ötven fele se kopaszodtam és az a ruganyos meggyőződés töltötte el tagjaimat, hogy még mindig 25 vagyok. De volt egy második „kórisme” is. S bizony a rádiónál az emigráció régebbi nemzedéke be is olvasott nekem: ciklikusan, hétévenként jön ránk az „emigritis purulens”: belső világunk összeomlik, vagy intézeti bennlakók leszünk, vagy felmosogatnak és 228
