Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
lett), azonfelül, mint a Julliard-cég szürke eminenciása, a lektorátus élén ítélt elevenek és holtak fölött; mit is mondjak: ha az irodalomnak volna jezsuita rendje, akkor ennek a rendnek ő volna a generálisa... Igaz, volt egy mindenes-jobbkeze is, az örökké rohanó, de mindig tündéri Genevieve Ser- reau, maga is rangos regényírónő, RESSAC (nincs rá magyar szó: HULLAM- TALALKOZAS) című regénye remekmű s csöppet sem alábbvaló, mint Raymond Queneau LE CHIENDENT-ja vagy az a másik remeklése, LOIN DE RUEIL. „Házon kívül” is találkoztunk, leveleztünk, igen összebarátkoztam vele; persze ő is Nadeau parancsnoksága alatt ügyködött, mint mindenki, abban a Maison-ban... KL No ugye! Akkor mégiscsak jólesik ricordarsi del tempo felice! Jaj, nessun maggior dolore - megtéped a szívemet, te cigány. Hadd ne mondjam el apróra, hány tál finom falat, titbit és kaszinótojás volt azon a tolongó sajtófogadáson, ahol az újságírók gyűrűbe fogtak és kérdéseik özönére kábán válaszolgattam (szemmellátható örömmel tapasztalták, hogy tolmácsra nincs szükségem). A megjelenés napját követőleg a rue Pierre Charron végén, a PEN ötödik emeleti vendégszobái egyikében sorraolvastam a lapokat, s már a recenziók tömegéből is láthattam, hogy szerelmi történetecském a porond közepére ugrott. De igazán a középre ugrott-e? Nem lettem bestseller-listavezető, nem kerültem ponyvára, de nekem becsesebb volt az irodalmárok megbecsülése, a succes d’estime. Nem teregetek eléd újságkivágásokat, bár tucatjával tehetném, de a Le Monde 10-ik oldalán, a Le rococo de Victor Hatar című áradozó ismertetésen bizonyára neked is megakad a szemed. Aki jegyezte - Alain Bosquet - tudta, mit csinál s tudta azt is, hogy ezzel a rencenzióval mintegy „lovaggá ütött”. Amilyen súlya van a lapnak, Bos- quet-nek még külön súlya van: már akkor, mint költő és beérkezett regényíró, a legígéretesebb tehetségek egyike volt; nem mindegy, ki írja rólam, hogy a Hárfás, regényem narrátor-hőse „olyan Uylenspiegel, aki olvasta Gongorát”; meg hogy a regény olvastán a recenzornak ki mindenki ötlik eszébe: Rabelais (de moralizálása nélkül); Scarron, vagy hozzánk közelebb: Rostand CHAN- TECLER-je, Giraudoux, Julien Gracq, a lírai részeknél André Pieyre de Man- diargues, a nyelvi leleményeknél meg Raymond Queneau; míg a többszörös zárójeleknél - a szürrealista Raymond Roussel... Hozzátéve, hogy mind e rokonítások ellenére könyvet ennél eredetibbet írni már nem is lehetne, mint Victor Hatar PEPITO ET PAPITÁJA: jóltartás az ínyenceknek s a finom falatok áradó bősége ugyan miért is rontaná le élvezetünket a fűszeres legendák országában... KL De miért ez a Victor? Tudod, hogy ezért sokan haragudtak rád? Ha Bartók megtarthatta a Bélán az ékezetet, miért nem ragaszkodtál a Győzőhöz te is...?! Hja! Miért nem. Annak az embernek a határtalan naivsága, aki még nem mozdult ki a határokon kívülre - hogy nomád magyar milyen kiszolgáltatott. New Yorkban, ahol minden második ember Európában született, persze hogy nem csodálkoztak a „Béla” ékezetén, az etnikus nyomdák erre be vannak rendezkedve. De Párizsban?! Csak ránéztek a keresztnevem „hallatlan” ékezeteire és végem volt. Gara Laci kétségbeesetten magyarkodott és próbálta őket rábeszélni a „Győző” megtartására (s magam is bánom: utólag jöttem rá, az egzotikus ékezet mennyire megragad az emberek emlékezetében) 225
