Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
mondod, a HERNYÓPRÉM című, egész estét betöltő politikai szatírám hasonló hangvételű, bár sokkal későbbi - nem tiltakozom, bár éppen hogy nem politikai szatíra, hanem szélsőséges kormányformák hatalmi harcának a paródiája — valami, amiről, ha még nem mondta, hát immár bízvást mondhatná a Prédikátor: a hiúságok hülyesége, a hülyeségek hiúsága - vanitatum ina- nitas, inanitatum vanitas. De miről is akartam...? Nem erről; és nem a NÉM- BERKÖZTÁRSASÁGRÓL, hanem... Megvan: a LIBEGŐRŐL, amelynek atmoszféráját (bár nemcsak atmoszféra-dráma) ennek a nyomorúságos boldogságnak köszönhetem, az Érzelmek Zűrzavara sajátos sarkításának. Tudod, ez az, amikor permanens dúltságában a lélek kételkedni kezd az emberi termitárium üdvtörténeti téveszméiben, „boldogság”-teleológiájában; kételkedni, a milliónyi házaspár „életterveinek” oa/ós-ságában, megvalósíthatóságában, sőt, családi „esemény”-morzsalékjaik igazándiságában... - érted? KL Nem. Nem értem Majd. Ha egyszer a színpadról elmondhatom. Szigorú kritikus szemmel nézem, bár egyformán kedves mind; de az az érzésem, a LIBEGŐ az előbbieknél nyomosabb. Alapötlete egy 1960-as párizsi átruccanásom alkalmával merült fel bennem, végigpillantva, fel-fel, a Sacré Coeur lépcsőfelhágóján s már meg is volt; igaz, az a jó órás rádiós hangjáték, ami ebből íródott, tartalmazta ugyan az atmoszférát, de semmiképp sem elégített ki. A látomás akkor vált teljessé, amikor 1968-ban, Portugáliában jártamkor, Coimbrában felpillantottam a Törött Bordák lépcsején. A bordatörő élet... a metafora e hiányzó felével a játék teljessé vált. Fárasztók rajta a középkorias óriásfokok, megmászásakor, és szédületesen goromba ez az Escadas de Queabra Costas, amely a Coimbra-i, 700 éves Universitas főkapujához felvezet - az egyetem félezer éves főépületéhez, amelynek termeiben, edikulaszerű, erkély-szószékekről adtak elő, és még a 18. században is, A1 Rhazi 9. századi perzsa orvosfilozófus kompendiuma alapján tanították az orvostudományt - mondom, ez a nyaktörő, végtelenbe vesző lépcsőóriás, amelyen lépcsőpihenő nincs: ez inkább hasonlított ahhoz a „márvány-felhágóhoz”, amelynek megpillantásakor mintegy viszontláttam álmomat, a lépcsőrengeteget s amely az everyman / every - woman emberpár, a mászásban töltött emberélet parábolája lett. KL El tudnád képzelni ezt a drámádat magyar színpadon? Nem. Nem addig, amíg annak, hogy drámáimmal magyar színpadon megpróbálkozzanak, annyi ellendrukkere van. De a LIBEGÓVEL lehetne kezdeni, ízléstelen? Trágár? Morbid? Visszás? Tudomisén. Rókus és Rozálka, a vándor házaspár Vörösmarty nyelvét beszéli; mindenki értené, de osztaná is Rozálka döbbenetét, amikor vonakodik a bokorba vonulni a „készséges útiládából” előszedett bilivel, hogy szükségét végezze, mert fél attól, hogy esedékes a székliftek járata és a színpad magasán, a libegőről, fiúk-lányok, a levegőből meglátják. Ebben a színpadi játékban ui. a katasztrófák menetrendre indulnak s a libegősök a magasban, maguk alá a mélységbe meredve, vontatott kántálással, hogy a hátunk borsódzik bele, kikántálják félelmüket - mert hátha az ő libegőjük a leszakadásra előjegyzett a menetrenden: egy-libegéletünk egy-halálunk ahol lebegve lelóg a lábunk --------------------------------------2 21
